Képviselőházi napló, 1892. XVIII. kötet • 1894. április 13–május 21.

Ülésnapok - 1892-333

216 333. országos ülés 1894. április 26-án, csütörtökön. által teremtett állapotot a vámháború alatti kivételes állapottal. Ha csupán a tarifa szempontjából nézzük, vajmi csekély az eredmény. Mert a tarifában csak néhány tétel van leszállítva: a czipőárúké és a szíícsárúké s a mellett meg lett kötve néhány tétel is, melyben érdekelve vagyunk : a eserzőárúk, nemezárúk és papíráruk tételei. Ezek a román-német szerződésben meg lévén kötve, a román kormánynak ezekre nézve most már velünk szemben sem szabad a keze s nem emelheti fel őket. De elismerem, hogy e pár tétel kedvéért nem lett volna érdemes e szerződést megkötni, s nem lett volna érdemes azt itt három napig tárgyalni. Ezen szerződésnek főérdeme azonban az, hogy benne foglaltatik a legtöbb kedvezményi klauzula, és ez biztosít bennünket arról, hogy nem fogunk kedvezőtlenebb helyzetben részesíttetni Romániában, mint a versenyző más országok kiviteli czikkei; ez pedig a legnagyobb fontossággal bir, mert a vámháború alatt a viszály nem rejlett annyira a vámtétel magasságában, mint abban a körülményben, hogy esak mi fizettük a nagy vámot, a versenyző más államok pedig sokkal kedvezőbb helyzetben voltak, a mennyiben külön szerződéses és kedvezményes vámtételek állottak fenn rájuk nézve. Ebből a visszás és a versenyre nézve tarthatatlan helyzetből szabadultunk a tárgyalás alatti vámszerződés által, és ebben látom én annak vívmányát és értékét. (Helyeslés a jobboldalon.) Ebben a vívmányban rejlik a hazai és különösen az erdélyi kis- és közép-iparnak utolsó reménye, mert én örömmel és elégtétellel konstatálom, hogy azon hazai kis- és közép-ipar, a mely felett Hoitsy Pál képviselő úr itt halottas beszédet tartott, és a mely felett gr. Bethlen Gábor már kongatta a halálharangot, még él, még létezik, még élet- és fejlődésképes, valójában a leányzó nem halt meg, csak aludt. Azt hiszem, hogy hazafiúi kötelességünk mindnyájunknak, a ház azon oldalán ülőknek is, a magunkét megtenni, hogy ébreszszük fel, hogy virágoztassnk fel, hogy teremtsünk és biztosítsunk a még fennálló hazai iparnak nemcsak létet, de jövőt is. De ez csak úgy lehet, ha nem kicsinyeljük annak léteiét, ha nem hunyunk szemet az előtt, a mint azt — fájdalom — ezen tárgyalás alatt tették a túloldalon, hogy az a kis- és közép-ipar még létezik, és hogy azt még lehet fölébreszteni, még lehet és kell gyámolítani és felvirágoztatni. Az idő — fájdalom — nem engedi, hogy ma arra terjeszkedjem ki, hogyan kell azt a kiviteli iparunkat ismét életre ébreszteni és megerősíteni, de ha a jövőre kereskedelmi szerződések tárgyalásánál nem fogjuk annyira kiesinyleni ennek az iparnak a lételét, ha nem fogunk róla csakis sajnálólag és csakis vérző szóval beszélni, de ha hajlandók és készek vagyunk tettel is hozzájárulni annak felébresztéséhez, ha például Wlttmann János t. képviselőtársam, ki a miatt panaszkodik, hogy jelenleg a mezőgazda kénytelen ruháért 50 forintot, téli kabátért 100 forintot fizetni, arra figyelmeztetné az illető földmívest, hogy létezik Erdélyben posztóipar, melynek nagyon is megfelelő, nagyon is tartós készítményeiből lehet ruhát 30 forintért, télikabátot 40, vagy 50 forintért előállítani, és ha a mi tisztelt kormányunk ezután is, mint — elismerem, jelenleg is megtette — teljes erélylyel őrködik a felett, hogy minden állami szállításnál a hazai ipar — ott, hol képes megfelelni az igényeknek — első sorban vétessék figyelembe, — és ez nem az utolsó szempont, — ha arról gondoskodik a t. kormány, hogy a külügyi képviselet ne csak a diplomáczia nagy paripájáról nézze le a hazai ipart, hanem foglalkoznék annak viszonyaival és szükségleteivel, és a külországokban támogatná és elősegítené: meg vagyok győződve, hogy oagy erőfeszítés nélkül és aránylag rövid idő alatt fel lehet ismét éleszteni kiviteli kis- és közép-iparunkat különösen azért, mert az a harcz idejében életképesnek, dereknek és a technika színvonalán állónak bizonyult be. (Élénk helyeslés.) Vaunak hazai kis-iparunknak haloítjai, vannak sebei, vannak fájdalmai; de csirájában «még fennáll a hazai ipar, és megedzetteu, megifjodottt erővel és »megfogyva bár, de törve nem« kerül ki a harczból. Teljesítsük mi iparunk jelenlegi súlyos helyzetében hazafiúi kötelességünket; gondoskodjunk arról, hogy a magyar állam és különösen a magyar társadalom a nehéz viszonyok között tisztességesen fenni áradt iparral szemben tanúsítson tettrekész rokonszenvet, s meg vagyok győződve, hogy jövőben hasonló vámszerződéseknél nem lesz senkinek aggódni alkalma az iránt, hogy a magyar ipar él-e még? S akkor hivatkozni fogok Hoitsy Pál t. képviselőtársamra, a ki tegnapelőtt nagybüszkén jelentette ki, hogy ha a hazai ipar támogatásáról volna szó, akkor közöttünk nem lenne különbség, hanem mindnyájan sorakozni fogunk a magyar ipar támogatására. Lesz rá alkalom őt e szavaira emlékeztetnem, s meg vagyok győződve, hogy ő és érdektársai akkor szavuknak urai fognak lenni. (Helyeslés,) T. ház! Minthogy én egy lényeges lépést látok ebben az irányban az előttünk fekvő szerződésben ; minthogy meg vagyok győződve, hogy ezen szerződés elfogadása által a ránk nézve annyira káros viszálykodásnak legalább a tovább fejlődése megakadályoztatik, hogy a szerződés azon romlást meg fogja akadályozni, a mely hazai iparunkat eddig pusztította, s minthogy már