Képviselőházi napló, 1892. XVII. kötet • 1894. márczius 5–április 12.

Ülésnapok - 1892-315

240 315. országos ülés 1894. märczins lfi-áii, pénteken. és hatalmi érdek prototípusa, nem hisz már senki az önök szabadelvűségének. Czélszeríínek is vélték, mikor ez oldalról meg lettek támadva a javaslatok támadói által, kijelenteni egyikmásik beszédükben, hogy az nem a szabadelvüség. kérdése; legtöbben azonban még ma is abban a véleményben vannak, hogy az igenis a Bzabadelvú'ség követelménye és kérdése. 19 esztendő óta a szabadelvű párt mindig játszott a jelszavakkal. Mindennel játszhatik, csak arra kérem, hogy egygyel ne játszók: a vallásos érzülettel és a vallásos lelkiismerettel, mert a ki azzal játszik, a ki azt rázogatja, alvó oroszlánt ráz fel. Egy tagja van az önök kormányának, (Halljuk! Halljuk!) ki rokonszenves egyéniségénél fogva megnyerte majdnem kivétel nélkül e ház minden tagjának tiszteletét. A t. kultuszminiszter úr az, a ki sohasem érte el intézkedéseivel azt az eredményt, a melyet szándékolt. Mentségül azután csak annyit tudott mondani, hogy a szándék jó volt. Én abban nem kételkedem, hogy a szándékai jók, csak a keze szerencsétlen. (Zaj. Halljuk! Halljuk!) Elnök: Csendet kérek! Hévizy János: Hogy áll a dolog? Minden esztendőben húszszor-harminczszor kopogtattak a t. kultuszminiszter úr ajtaján néhány elkeresztelt gyermek ügyében. Ez zokon esett a t. miniszter úrnak, és hogy a panaszokat megszűntesse, kiadott egy rendeletet, mely rendelet azonban nem a békét idézte elő, hanem a vallási szenvedélyeket izgatta fel. A felekezeti álláspont előtérbe nyomult inkább és inkább, és a felekezetek közti ellentét kiélestílt. Nem vitatkozom azon, hogy törvényes-e az a rendelet, csak azt konstatálom, hogy azt a szándékolt eredményt, a melyet a t. miniszter úr tőle várt, nem érte el, és a t. miniszter úr elmondhatta Bánk-Bánnal: »Nem azt akartam én, nem azt!« De, t. ház, mikor a kérdés eddig a stádiu mig jutott, vájjon e házban elhangzott-e azon követelés, — nem is követelés,, csak gondolat alakjában, — hogy itt csak a kötelező polgári házasság alakjában lehet segíteni? Nem jutott még akkor eszükbe a kötelező polgári házasság gondolata, de modus vivendikről gondoskodtak továbbra is. A szolgabírók hatalmának, közigazgatási tevékenységének közbevonásával gondol ták e kérdést megoldani. Majd ezt az eszmét is elejtették, és átmentek a pareziális anyakönyvvezetésre, és mikor a t. miniszter úr e házban szándékát bejelentette, méltóztatnak rá visszaemlékezni, hogy mily egyhangú lelkesedéssel és egyértelműséggel szavazták meg e felhatalmazást a t. miniszter úrnak arra, hogy e tekintetben törvényjavaslatot terjeszszen elő. De még akkor sem gondoltak önök a kötelező polgári i házasságra, mely az egyedüli szanálás volna I a felekezetek közötti és a felekezetek és az állam közötti viszály megszüntetésére. (Igaz! Úgy van! bal felől.) Hiába mondták azután önöknek, hogy elölről kell kezdeni az egyházpolitikát, hogy az | elhibázott irányban van vezetve, és hogy az elölről kezdés azt jelenti, hogy szervezzük a katholikus autonómiát, (Élénk helyeslés a baloldalon.) és elégítsük ki a felekezeteknek segélyre szoruló papjait. Ez a két dolog lett, volna az egyházpolitikának a helyes megoldása; és mit látunk most, t. ház? Hogy a hazának két hatalmas és két oszlopos hitfelekezete egymással versengésben áll. A katholikusok irigy szemmel néznek a protestáns autonómiára, és nem hiába, mert a protestánsok biztosítva vannak belügyeikre nézve az államhatalom beavatkozása ellen. A katholikusoknak nyakán van az államhatalom ma is, daczára annak, hogy az 1848. törvényben az egyenjogúsítás kimondatott; ő kezeli ma is a közvagyonukat és a kinevezendő püspökök nevét ő terjeszti a korona elé. Magyarországon életbe lépett ugyan az egyenjogúsítás a felekezetek között, de az állam és a felekezetek között nem lépett életbe, mert míg a protestáns és a többi egyházak, mint autonómiájuk védbástyájában különítik el magukat a; államhatalom beavatkozása elől, addig a katholikus egyhásat hajánál fogva rángatja a kormány arra, a merre akarja. (Igaz! Ügy van! bal felöl.) Nem fogadhatom el Eötvös Károly t. képviselő úr azon egyoldalú felfogását, mintha az erőviszonyok rendezése és kiegyenlítése volna az, a mi a felekezetek között a békét helyreállítja. Nem, t. ház ! Szükséges a katholikus autonómiának minél szélesebb alapokra való fektetése. (Igaz! Úgy van! a baloldalon.) Hogy mily ereje van az autonómiának, arra a múltkori beszédében rámutatott Szász Károly t. képviselőtársam. Igaz, hogy itt egy kis ellenmondásba esett, a mennyiben azt mondotta, hogy a magyar képviselőházban nem szabad felekezeti álláspontról beszélni, mert it ten felekezeti képviselők nincsenek, itt esak magyar képviselők vannak; de nyomban azután a legerősebb felekezeti álláspontot foglalta el, a midőn így szólott: (Olvassa.) »A protestáns felekezetek — hála Istennek! — annyira megizmosodtak, hogy belterjes i működésük, intenzív hatásuk révén nem kell j félniök az összeroskadástól; autonómiájuk és | hitéletük megadja a garancziát arra, hogy tol vább izmosodjanak.« Hát nekünk is ez a garanczia kell, t. ház, (Élénk helyeslés a baloldalon.) hogy mi is izmo-