Képviselőházi napló, 1892. XVI. kötet • 1894. február 8–márczius 3.
Ülésnapok - 1892-299
182 299. orsi&gos ülés 189*. február 21-én, uombaton. oktatásügyi miniszter úr is előadta gr. Szapáry Gyula képviselő úr is. Ezekre nem reflektálva, legyen szabad áttérnem a kérdésnek másik, sokkal fontosabb részére s tubijdonképeni lényegére. A miért én elvi tekintetben ezzel a kérdéssel teljesen ellentétben állok, az a három alapelv, a melyen a t. miniszter úr javaslata felépült, (Halljuk! Halljuk!) és ez először a minden állampolgárt kötelező egységes házassági jog, másodszor az állami bíráskodás, harmadszor a házasság megkötésének polgári formája. Előre is kijelentem, hogy ha azt kérdeznék tőlem, hogy a három forma közül nekem melyik tetszik, kijelenteném, hogy egyik sem s azt indokolni is tudom. (Halljuk! Halljuk!) Azonban mielőtt erre áttérnék, mégis nagyon fontosnak tartom azt, hogy mivel látunk egy ellenvéleményt is, egy ellenjavaslatot, gr. Apponyi Albert t. képviselő úr indítványát, habár nekem egyikhez sincs semmi közöm, e kettő közti különbséghez hozzászóljak. A polgári házasság formáiról más a vélemény az elméletben, mint a gyakorlatban. A kötelező polgári házasságról az az általános nézet, és pedig, megvallom, előkelő katholikus körökben is hallottam, hogy az valamennyi között a legtisztességesebb, azért, mert ha sért, sért egyformán, másodszor azokat az akadályokat, melyek a vallásváltoztatást előidézték, leginkább kiegyenlíti, harmadszor ott, a hol behozták, ttírik, mert hisz tűrni kénytelenek a katholikusok, de ez nem olyan rossz, mint akár a fakultatív, akár a szükségbeli. A fakultatív, a hol az állam azt mondja, hn tetszik, elmehet a polgár az egyházhoz, de elmehet az államhoz is, ez nem annyira sérelmes az elméletben, mintha azt az állam mondja a szükségbeli polgári házasságnál, hogy ha bármily körülmények között nem ad össze a pap, jöjj hozzám, összeadlak én. Ez már az elméletben inkább sérti az egyes felekezeteket; de a gyakorlatban homlokegyenest ellenkező eredményre jutunk. (Igaz! Ugy van! bal felöl.) En azt hiszem, ez a törvényjavaslat az élet számára készült, akármiféle theóriával állunk elő, mert ha nem az élet számára készült, nem ér semmit. Gr. Apponyi Alb"rt t. képviselőtársam megindokolta ezt a kérdést igen szépen, de engedje meg a t, képviselő úr, hogy én habár vele szemben is teljes ellentétes állást foglalok el egy kényes kérdés odadobásával megvilágítsam az ellentéteket, melyek az igazságügyminiszter és gr. Apponyi Albert felfogása közt van. Csak egy példát említek, a mely homlokegyenest ellenkezik az én álláspontommal, de ennek daczára igazolni fogja elvi álláspontomat. Ezelőtt mintegy 15 évvel egy előkelő és magasrangú katonatiszt elhagyja nejét, lemond tiszti rangjáról és magával viszi nejének társalkodónőjét, megindítva a válópört. Erdélybe utazik és keresztíílviszi az elválást. Nejének ügyét én intéztem el, átadva a váló-ítéletet, a mely a férjét újabb házasságra hatalmazza fel. E fiatal asszony ekkor azt mondotta: »Kérem, daczára 22 éves koromnak, hacsak annak az árán lehetek újra boldog, hogy vallásomat elhagyom, inkább lemondok róla; tessék rendezni vagyoni viszonyaimat, többé férjemhez semmi közöm.«Körülbelül egy félév múlván jött újra hozzám, és azt a kérdést vetette fel, hogy »miután az én volt férjem most boldog házasságot él, miért vagyok attól én, fiatal asszony, megfosztva, a ki rendelkezem mindennel? (Derültség.) Hogyan van az, hogy az egyház felbonthatlansági tanával lehetetlenné teszi azt, hogy én újra elérhes sem a boldogságomat"'* (Halljuk!) T. ház! Én azt kérdeztem, hogy mit akar? (Hosszantartó mjos derültség.) Azt mondta, hogy férjhez akar menni. (Nagy derültség.) De, t. ház, egyenesen megmondottam neki: »Két ellentétet kiegyenlíteni nem lehet; ha tetszik, tessék a férje urát követni*. Azt mondta, nem teszi. De következett az ügy fejlődésének utolsó stádiuma, a midőn utóbb líjból hozzám jött és azt mondotta: »En feláldoztam volna magamat szívesen, én nem válok el egyházamtól és én nem leszek hittagadó, de ha lehet, még az utolsó perczben hárítsa el az akadályt, nekem most már minden körülmények között férjhez kell mennem*. (Hosszantartó, zajos derültség.) T. ház ! Felállította az a nő azt a kérdést, hogy »vagy megtagadom az egyházamat, és akkor f bevesz a társadalom, vagy megmaradok az egyi házamban és akkor kilök a társadalom. Ma már í nemcsak rólam van szó, hanem szó van egy harj madik személyről, a kinek életet fogok adni és i a kit törvényesíteni akarok. Ha önök nem tudnak segíteni, úgy elmegyek a saját plébánosomhoz és azt mondom, hogy elhagyom a hitemet, de megmondom neki, hogy hazudom, midőn azt teszem, elmegyek a másik lelkészhez, azt mondom, bogy áttérek, de kijelentem, hogy hamisság az is, mert nem hiszem az ő vallását«. Ilyenek az önök intézményei, hogy hazugság útján kell kivinni azt, hogy a társadalomban megmaradhassak. Azért hoztam fel ezt az esetet, t. ház, mert elismerem azt, hogy lehetnek az életben oly rendkívüli körülmények, a mikor nagy elvekkel összeütközésbe látszik lenni az egyház. Igaz az, t ház, hogy itt nem az egyház tana ütközött, mert az eset fonása abban rejlik, hogy nálunk a vallás változtatásnak visszaható ereje van a korábban kötött jogviszonyokra is, mert míg a
