Képviselőházi napló, 1892. XVI. kötet • 1894. február 8–márczius 3.
Ülésnapok - 1892-297
297. orsüAgos Blés 1894. február 22 én, csntSrtCkoii. 125 lási rendjétől, de aztán a jogállamnak és a szabadelvű államnak megfelelőleg teljes szabadsága az államnak a maga körében, szabadsága az egyháznak is a vallási élet terén, a maga eszközeivel, a maga rendelkezésére álló összes szervezettel. Ez a mi álláspontunk. Keresztíílvittük ezt úgy, hogy a javaslatban a lelkiismereti kényszernek még árnyéka sem foglaltatik. (Élénk helyeslés jobb felől.) Hogy mi ezt az elvet egészen őszintén keresztűlvihessük, ehhez a megkötési formának szétválasztása is kikerülhetetlen. Mert, t. ház, — és erre később rá fogok térni, — ha a megkötési formát a szétválasztott polgári és egyházi jogkörnek megfelelőleg el nem különítjük az egyházi megkötési formától, akkor bajokba jutunk még a fakultatív polgári háziasság intézménye mellett is, de a szükségheli polgári házasság intézménye mellett e nagy elvnek — pedig ez, t. képviselőtársain megengedi, nem pusztán elméleti értékíí sehol, és a mi viszonyaink közt épen nem — leglényegesebb következményei összetörnek. (Úgy van! .Igaz! jobbról.) Ha rálépünk a szükségbeli polgári házasság formájára oly értelemben, mint t képviselőtársam javasolta, összetörik úgy az állam önállóságának, mint az egyének egyházi kényszer alól való fölmentettségének — értem azt az állami kényszert, mely egyházi cselekvésre kényszeríti őket — nagy, szabadelvű, de egyszersmind nagy, állami gondolatja is. (Űgy van! Úgy van! Tetszés jobbról.) Vájjon, t. ház, nem lehet-e felvetni azt a kérdést állításaimmal szemben, hogy ezek túlzások, hogy én e megkötési formának és annak, hogy ez ne legyen a szükségbeli forma, túlságos súlyt tulajdonítok? Ám vizsgáljuk meg e szempontot. (Halljuk! Halljuk!) Az első, a mi szembe fog ötleni a t. képviselő úr javaslata ellen, az, hogy itt az állam törvénye a házasság jogrendjét felszabadítja a felekezeti felfogástól, a felekezeti jogrendtől, a felekezeti érdekektől, de a házasság megkötésénél mindezeknek egyenesen alárendeli. De a mi még Sokkal jelentékenyebb, — nem mondom én, hogy annak a politikának inteneziójában van, a melyet t. képviselőtársam itt előterjesztett, — az, hogy a határozati javaslata alapján alakuló intézményben az állami jogrendnek nemcsak függetlensége nem érvényesülhet, hanem az állami jogreud egyenesen alárendeltetik az egyházi jogrendnek, (Igaz! Úgy van! jobbról.) oly inferioritásba jut, a mely azzal a gondolattal, mely t. képviselőtársamnak is az egységes állami jogot, az egységes juriszdikeziót javasolta, kibékíthetetlen ellentétben áll. (Igaz! Úgy van! a jobbóldalon.) Én a kifejezésekben is, annál inkább a gondolatokban tartózkodni akarok minden túlzástól; de csak kétségtelen az, hogy ha ezen intézmény életbe lépne, ezen az alapon az állam törvénye — és nem a társadalom — kétféle házasságot ismerne. Az egyik oldalon vannak azok a házasságok, a melyekre az állam törvénye első sorban ráutal, sőt kötelez: az egy házilag megkötött házasságok, mint magasabb érvényűek, mint erkölcsileg teljesen integer házasságok. A t. képviselőtársain motiválása is ráutal erre a felfogásra, ezért küldi az állam, ezért kényszeríti a házasulót a maga rendjével a házasságnak az egyház előtti megkötésére, míg t. i. ezt az egyház teheti, vagy tenni hajlandó. Tehát kétféle házasság van. Az egyik oldalon van az, a melyiknek az állam törvénye tulajdonít magasabb erkölcsi értéket, a másik oldalon van a repudeákak házassága, (Igaz! Úgy van! jobbról.) azoké, kiknek házasságkötése csak szükségbeli, mert az elsőt, a magasabb nemű házasságkötési formát el nem érhették, mert az egyház által repudeáltattak, ezeknek szükségbői meg van engedve a polgári házasságkötés. (Igaz! Úgy van! jobbról.) Már ez ellenkezik, t. ház, az egységes állami házassági jognak, a felekezetiségtől ment házassági jognak alapgondolatával, (Úgy van! Úgy van! jobbról.) mert hiszen az, hogy a házasság, a melyet az állam megengedettnek és megköthetonek nyilvánított: legalább az állam törvényében erkölcsi értékében egyenlő legyen, ez az első, legnélkülözhetetlenebb kelléke az egységes állami jogrendnek. (Igaz! Úgy van! Élénk helyeslés jobbról.) Egy nagy s nézetem szerint a legjobb akarattal is kigyógyíthatatlan hibában, betegségben szenved az az egységes állami jogrend, a mely t. képviselőtársam határozati javaslata szerint valósulna meg; abban t. L, hogy midőn az állam felállítja a maga egységes jogrendjét, elfelejti azt, hogy az annak a jogrendnek alapján létrejöhető házasságoknak erkölcsi integritásáról is gondoskodjék. (Igaz! Úgy van! Élénk tetszés jobb felől.) Igaz, azt mondta erre a t. képviselő úr, hogy a c társadalom ezt a különbséget azon házasságok között, a melyek egyházilag is megköttettek és azok között, a melyeket csupán eziviliter kötöttek meg, még a kötelező polgári házasság intézménye mellett is meg fogja tenni. Megengedem ezt, — nem is tudom, általánosságban értette-e, — de igenis tudom, és a tények előtt ne hunyjunk szemet, hogy vannak és létezni fognak társadalmi körök, a melyek a kötelező polgári házasság intézménye mellett is azt a házasságot, a mely csupán eziviliter köttetett meg, és azt a házasságot, a mely eziviliter is, egyházilag is megköttetett, egyenlő erkölcsi értékűnek nem fogják tartani, Ezt meg-
