Képviselőházi napló, 1892. XIV. kötet • 1893. november 9–november 29.
Ülésnapok - 1892-249
180 249. országos illés 1803 november 16-áu, csütörtök ön. És in speeie a Szepességre nézve legyen szabad nekem még egyre rámutatnom. (Halljuk! Halljuk!) A Szepe^ségen nem minden van dekreszesendóban, mert ott vannak vállalatok, melyek busásan jövedelmeznek, de itt is az ipar mint éltető elem áll előtérben. Ennekbizonyítéka az, hogy Albrecht főherczeg ott ássa az ő vaskövét, de nem dolgoztatja fel iparilag, (Mozgás a szdsö baloldalon,) és az a vaskő kivitetik idegen országba. Tehát épen csak a nyers anyag kiaknázására való Magyarország területe, (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) de arra, a mi visszatéríti a vidéknek azt az anyagot, az ipari feldolgozásra, ^arra Magyarország már nem jó. T. ház! En ezek után kijelentem azt, hogy a t. miniszter úrnak sem jóakaratába, sem készségébe nem vetek kétséget, sőt azt igen szívesen elismerem, mert megfelel az igazságnak, hogy abban a nagyon szűk körben, melyben az épen általam kifejtett viszonyokhoz képest a földinívelési minisztérium vezetője mozoghat, ő különösen az által tett sokat, hogy nem vette kicsibe a kisebb gazdasági ágak fejlesztését, tudniillik azokat, melyek valósággal a népre visszahatnak, a népbe bemennek, tehát az alsóbb réteget erősítik, a melyen elvégre az államnak egész szerkezete áll. De, t. ház, rendkivűl fontos feladatok várnak, eltekintve a nagy viszonyoktól, ott, a hol a gazdasági tudás az ő forrásait találja. A gazdasági oktatás Magyarországon rendkivűl fontos kérdés, és úgy, a miként most van, akár felosztásában, akár kifejlődésében szerintem teljesen elégtelen. Legelső kifogásom az, hogy a földmívelési iskoláknak felosztása Magyarországon rossz, számuk kevés, és nem tudom, nem értem, honnan van az, hogy, a mikor az alföld, mely mégis csak a magyar gazdaság gerincze, az ő városai részéről hajlandó minden áldozatra, a végett, hogy földmíves iskolát kaphasson, hogy az az úgyis törekvő gazdaközönség lassankint egy igazi magyar földmífelesi intelligenczia neveltessék, hogy akkor mi lehet oka annak, hogy ott földmívelési iskolák nem állíttatnak fel? Nem értettem meg soha, hogy micsoda áUami érdek követelte annak idején, hogy Liptó-Ujvárott állíttassák fel egy földmívelési iskola, a hol tipikus gazdasági ismeretek előadására és terjesztésére sem alkalom, sem hely nincs. Pedig a földmívelés mai állapotában és mai irányzatainál az őseinktől örökölt úgynevezett praktikus gazdasági tudomány már nem elégséges, hanem egyenesen rá van utalva a kormányzat is arra, hogy az alsóbb fokon való gazdasági oktatás kérdését egyszer karolja fel. Már maga a magyar alsóbbrendű gazdaközönségnek egész gravitácziója mutatja, hogy kíván a korral haladni, és sem oktatástól sem kapaczitáló kormánybiztosoktól, hanem egyenesen a nép belátásától eredt az, hogy Magyarországon a gazdasági gépek általában elterjedtek, és a hol az ősi kezelési mód 8 —10 év előtt dívott, ma gazdasági gépek zakatolnak. Tehát látjuk a hajlandóságot, hogy a nép akar haladni, de akkor adassék meg neki az alkalom az oktatás terén ismeretek szerzésére és a kormányzat ne vessen gátat oly intenczióknak, a melyek egész vidékek intelligencziájában rég felhangzottak, és a melyek az alsóbb gazdasági szakoktatás számára intézeteket kérnek. Másik kérdés a felsőbb gazdasági szakoktatás. Nekem állásom- és hivatásomnál fogva is rendkivűl sok alkalmam van arra, hogy oly körökkel érintkezzem, a kiknek a vizsgálat a feladata, a kik tehát ügyet vetnek amúgy is a gazdasági oktatás hatására, irányzataira, és itt fájdalommal konstatálom, hogy a magasabb gazdasági nevelés nem teremti meg az elemeket oly érettségben, a minőben elő kellene állítania. Legelőször is kénytelen vagyok megjegyezni, hogy a gazdasági intézet elsőrangú feladata, hogy vezesse be a növendékeket alaposan a szaktheoriába, azonkívül pedig adassék meg az így kinevelt jó és kitűnő növendéknek az alkalom arra, hogy theoriáit bevigye az életbe, hogy az életben összeegyeztesse a theoretikus tudományt az élettel magával, és ez alapon váljék a gazdasági élet hasznos, avatott tényezőjévé, fejlesztőjévé. Miután mindig konkrét példákat kérnek azoktól, a kik ily viszonyokat előhoznak, konkrét példával fogok előállni. (Halljuk! Halljuk!) A t. miniszter ÚT stipendiumok mellett egy specziális tanfolyamot nyitott a fővárosban, a melyre nézve egész helyesen ki volt kötve, hogy csupán kitűnő qualifikácziójú, kitűnően végzett gazdasági intézeti növendékek vétetnek fel, és a felkerült, állítólag kitűnően végzett gazdasági intézeti növendékekről kisült, hogy egész elemi dolgokban tájékozatlanok. Tehát ugyanazon jelenségekkel állunk szemben, mint a közoktatás más terén is, t. i., hogy a középiskola gyengén előkészített ifjakat küld az egyetemre, a minek a következménye, hogy az egyetemen vagy nem tanúinak többé semmit, vagy az egyetemi oktatásnak le kell szállania ódáig, hogy a középiskola mulasztásait pótolja. Szakasztott ez a jelenség tapasztalható a gazdasági oktatás terén is. Kérdem tehát, lehet-e tűrni, hogy ily körülmények között, midőn magasabb oktatásról van szó, a tanár háromszoros munkát végezzen egy növendékkel, a kinek már oly érettuek kellene lennie, hogy az alapvető dolgokban semmiféle kétséget fenn ne hagyjon, különösen akkor, a mikor a specziális gazdasági
