Képviselőházi napló, 1892. XIV. kötet • 1893. november 9–november 29.
Ülésnapok - 1892-247
247. országos illés 1898. november 14-én, kedden. 133 Molnár Antal jegyző (olvassa): A magyár királyi operaháznál alkalmazandó magyar énekesek s énekesnők kiképzésére szolgáló ösztöndíjak összesen: 20000 forint. Papp Elek jegyző: Pázmándy Dénes! Pázmándy Dénes: T. ház! A t. kormány ismét egy új költségvetést mutat be a m. kir. operaház költségeiről s ezek fedezetét kéri. 20.000 forintnyi átmeneti kiadás szerepel e ezímen a magyar énekesek és énekesnők kiképzésére. Már volt alkalmam többször kijelenteni, hogy ezen úgynevezett m. kir. opera sem nem magyar, sem nem királyi, (Több hang a szélső baloldalon: sem nem opera!) sem nem opera (Derültség a szélső baloldalon.) hanem egy oly luxus intézet, a mely nemzetiségünkre abszolúte semmi haszonnal nem jár, a magyar zenét nem kultiválja, egyáltalában a magyar zeneismereteket nem is terjeszti, hanem egyes művészeknek, a kik a vidéken nem alkalmazhatók, vagy ott kisebb fizetéssel vannak alkalmazva, természetellenes magas fizetésekkel való énekeltetési intézete. (Derültség.) Itt Budapesten fentartunk egy dalszínházat, a mely, mint mondám a nemzetre és a nemzeti kultúrára nézve semmi haszonnal nem jár, s erre maga az állam mintegy 245.000 forintot, most már 20.000 forinttal többet ád, ha pedig hozzá veszszük azt, a mi magyar művészeti czélokra a czivibstából adatik, úgy ez intézet több, mint 300.000 forint, lehet mondani 320—330 ezer forint szubvenczióval segélyeztetik. Már annak előtte kimutattam számokkal, hogy a világ egyetlen egy városában ily magasan dotált színház nem létezik. Ez a mi dal-színházunk 7 hónapig játszik, köríílbelől 130—140 előadást tart, úgy, hogy csak állami szubvenczióban minden előadás 2000 forintba kerül. Már most, minő áldozatok ezek, és minő óriási költekezések és mi kevés haszon háramlik erre a nemzetre és az országra? S ezzel szem ben van a magyar vidéki színészet, mely nagy nemzeti kultnrmissziót teljesít. Roppant nehézségek közt 34 társaság és 1200 előadó színész működik ez országban, és ennek a rémítő tömegnek, t. ház, az állam nem ad többet, mindössze 10.000 frt segélynél. Ha egy kis statisztikát csinálunk, azt látjuk, hogy két intézet: az opera és a nemzeti színház, körülbelül félmilliónyi segélyben részesül, úgy, hogy a főváros összes lakosságát véve, minden lakosra 1 frt, s minden előadó művészre 5000 frt állami segély esik évenkint, holott a vidéki színészetnél Magyarország 15 és fél millió lakosát véve l x /2 milliomod fillér, és egy előadó művészre Y15 fillér esik állami szubvenczióban. No már ez csakugyan óriási aránytalanság, ezt nem lehet tovább így fentartani. (Igás! Úgy van! a szélső baloldalon.) Mert a mi vidéki színészetünk igen terhes kulturális és nyelvünkre nézve azt lehet mondani elodázhatatlan nagy nemzeti feladatot teljesít. (Helyeslés a szélső baloldalon.) A 34 vidéki színtársulat közül e pillanatban 21 oly városban van, a hol a nemzetiségek, az idegen nyelv van túlsúlyban. Már most, a midőn látjuk, hosry a magyar nemzetiség minden oldalról meg támadtatik, akkor mi egy oly institucziót, mely hívatva van a felnőttekkel a magyar nyelvet, a magyar színműirodalmat, szóval nemzeti nyelvünk kincsét megkedveltetni, akkor az egész törvényhozás nem talál erre több pénzt, mint 10.000 frtot, egy pár koldusöllért! Addig, a míg itt a fővárosban, a hol a színházak igen jól megélhetnének, ha nem is a maguk kontójára, de mindenesetre kevesebb segélylyel, ilyen luxus-intézeteket ily horrensűl segélyezünk: addig, a mint mondom, a vidéki színészetre semmit sem költünk ! Ez a legnagyobb igazságtalanság, a mely egész költségvetésünkben - előfordul. (Igaz! Úgy van ! a szélsőbalon.) A magyar országos színészegyesűlet évrőlévre folyamodik a képviselőházhoz, folyamodik a kormányhoz, lesz szerencsém a legújabb kérvényt is benyújtani, de visszhangra nem talál. Nem foghatom fel, t. ház, hogy itt, a hol a törvényhozó testület tagjainak legtöbbje a vidékről jön, a hol épen vidéki érdekeket képviselnek, hogy itt nincs ezen dolog iránt nagyobb érzék. Hiszen nálunk a vidéki városok fejlesztésére a legnagyobb áldozatokat hozzák; mindenütt látjuk az építkezéseket, a vízvezetéket, a kövezéseket, a villamos világítást, egyszóval, minden tekintetben fejlesztjük a vidéki városokat, mert tudjuk azt, hogy minden egyes fejlett ( vidéki város a mi államiságunknak és nemzetiségünknek egy őrszeme és a színészetre nézve semmit sem teszünk ; pedig mondhatom, — és külföldi példákra hivatkozhatom, — hogy sehogy jobban, kényelmesebben, kevesebb erőszakkal, mondhatni élvezetesebben nyelvünket terjeszteni nem lehet, mint épen a színészet útján. (Igaz! Ügy van! a szélsőbalon.) T. ház ! Még itt Budapesten is a magyar színészet, azt lehet mondani, hogy háttérbe van szorítva. Hiszen napról-napra tapasztaljuk, hogy Budapestnek három színháza nem elégséges arra, hogy befogadja azokat az egyéneket, a kik szórakozni és mulatni akarnak, és a mellett művészeti előadásokat kontemplálnak és évről-évre fölmerül az az eszme, hogy egy negyedik színházat kellene Budapestnek teremteni, de sem az állam, sem a város nem tesz erre nézve semmit, magánosokra hagyják ezt, holott magánspekuláczióval ma színházat felépíteni nem lehet. Nem értem, hogy az állam, vagy a város miért nem veti magát közbe, s
