Képviselőházi napló, 1892. XII. kötet • 1893. április 26–május 30.

Ülésnapok - 1892-216

216. országos Ülés 1883. május 9-én, kedden. 268 királyi táblák elnökei nyolcz-tizével rendelték be a vidéki albirákat és aljegyzőket, a kik pedig — níigyon sokszor, — nemcsak jegyzőkönyveket vezetnek, hanem érdemleges ítéleteket is fabrikálnak, s így sok helyen megtörténik az az anomália, hogy az aljárásbiró saját járásbirája és törvényszéki bírája Ítéletét hirálja felöl, a mi pedig határozottan helytelen, jogtalan, de törvénytelen eljárás is. Visszatérve a szőnyegen lévő törvényjavaslatra, én mint mondám, helyesnek tartom e javaslat azon intézkedését, hogy az egyes birák hatásköre kitérj észt étik. Igen ám, de ez is ép oly csonkán van megvalósítva, mint a mily csonkán van megvalósítva számos nagy horderejű intézkedése is ezen javaslatnak, mert a modern jogszolgáltatás fogalmával ellenkezőleg még ma is fenn fog tartatni a feleknek az a korlátozás;!, hogy a felek sokszor a tisztán magánjogi ügyeikből eredő követeléseiket nem vihetik az általuk szabadon választott sommás bíróság hatásköre alá Az 1881 : LIX. tcz. szelleméhez képest e javaslat is megengedi azt, hogy az 500 forintnyi, illetve az 500 forintos összeg iránti tálköveteléseket, valamint a meghatározott értékű ingóságok iránti követeléseiket is a sommás bíróság hatásköréhez utaltatják, megadja a javaslat a jogot arra nézve is, hogy az élelmezési, a tartási kötelezettségek iránti keresetek, valamint a bér és haszonbér követelések is a járásbíróság elé vihetők, ha azok két évnél nem régibbek, illetőleg két évnél nem régibb keletűek. Hát ha e törvényjavaslat megadja a jogot ezen pereket illetőleg a feleknek, akkor én egyálta Iában nem tudom megérteni azt, hogy miért tartja fenn a felek kori ától ásat a tekintetben, hogy ezek azon bér és haszonbér követeléseiket ne vihessék a sommás bíróság hatásköre alá csak azért, mert azok nem kétévesek, hanem két évnél csak talán egy nappal is régibb keletűek. Én azt vélem, t. ház, hogy az államnak nem lehet hivatása a felek egyes magánjogi ügyei felett a gyámkodás szerepét játszani; s habár el is kell ismernem azt, hogy az államnak kötelességében áll a jogrend felett őrködni, de azért az állam ezen kötelességét épúgy fogja teljesíthetni, ha nagyobb összegű perben felmerült vitás kérdést nem a felekre ráoktroyált törvényszék, hanem a felek által szabadon választható sommás bíróság által döntetik el. De, t. ház, hogy a t. minister urnak igen kedvencz szokása az, hogy a bizonytalanság és a határozatlanság útvesztőjébe belevigye még azokat is, a kik hívatva volnának világosan látni, és világosságot terjeszteni, az különösen kitűnik ezen javaslatból, 8 annak kizárólag a bírói illetőségre vonatkozó egyes intézkedéseiből. Ezen, az illetőségre vonatkozó szakaszok I csak úgy hemzsegnek a jogi bizonytalanságoktól, s igaza volt Horváth Lajos t. képviselőtársamnak, hogy félni lehet attól, hogy a mai, nagyon is gyenge lábon álló bírói karunk ezekből a bizonytalanságokból kibontakozni aligha fog. Már eddig is általános volt a panasz a felett, hogy az egyes bíróságok a hiányos törvénykezési eljárás miatt igen sok keresetet csak azért, mert azokkal érdemlegesen foglalkozni nem akartak, bírói illetőség állítólagos hiányából helytelenül, hivatalból utasítottak vissza, a mi által pedig nemcsak indokolatlan költséget, hanem hasztalan időveszteséget is okoztak a feleknek. De sőt a felek maguk is kapva-kapnak a hiányos törvénykezési eljáráson; dertíre-borúra illetőség elleni kifogásokat emelnek, a mi által nemcsak az alsóbb bíróságoknak okoznak sok munkát, hanem megterhelték azzal a felsőbb bíróságokat is. (Igaz! Úgy van!) Ily körülmények közt, t. ház, én legalább azt hittem, hogy a javaslat ezen a zavaron némileg segíteni fog ; megvallom azonban, hogy ezen vélekedésemben is szerfelett csalódtam, mert ezen javaslatnak az illetőségre vonatkozó intézkedései annyira homályosak, azok annyira szétszórtan tárgyaltatnak, annyira zavarosak, hogy bizony ezen zavarból a mai gyönge bíróságaink kibontakozni alig lesznek képesek. Csak egy példát említek fel ezúttal. A 13. §. szerint, ha a keresetből kitűnik, hogy a bíróság nem illetékes, vagy ha az ügy nem tartozik sommás eljárás alá, akkor a bíró azt hivatalból visszautasítani tartozik. Ezzel szemben a 4. §. akként intézkedik, hogy, ha az érték megállapítása vitássá válik, akkor a bíró tárgyalást tartozik kitűzni, s csak azután köteles határozni az illetőség- tekintetében ; a 23. §. pedig azt mondja, hogy az illetőséget a bíró hivatalból tartozik ugyan vizsgálni, de esak abban az esetben, a mennyiben a rendes bírói illetőségektő! eltérésnek helye nincsen. Hát micsoda zűrzavaros állapot ez, t. ház? Ugyan, hogyan fog tudni a bíró tájékozódni, hogy hát melyik az a kereset, a melyet neki hivatalból kell visszautasítani, és melyik az, a melyikre tárgyalást kell kitűznie, és csak a tárgyalás során kiderített tényállás folytán lesz hívatva az ille tőség kérdésében is határozni? Bizony, t. ház, mai bíróságaink ezen bizonytalanságból alig fognak kibontakozni; és pedig annál kevésbbé, mert ezen javaslat szerint is, a bírónak nemcsak az illető szakaszt, de annak a szakasznak a folyományait is vizsgálni kötelessége a nélkül azonban, hogy maga a törvény meghatározná, hogy annak a figyelembe veendő szakasznak mik a következményei. Mi lesz pedig e sok folyománynak a további folyománya? Az, hogy minden bíró más folyományt fog íe-