Képviselőházi napló, 1892. XII. kötet • 1893. április 26–május 30.

Ülésnapok - 1892-211

211. országos filés 1888, május 3«4n, szerdán. 141 Á felekezetek az iskolafentartás által eddig is voltakép az állam helyett viselték azt a nagy terhet, és most az állam ne bírni, vagy ne akarna segíteni nekik a teher viselésében ? Azok a felekezetek, melyek az államtól nem kaptak terjedelmes alapokat, már most is roskadoznak a nagy teher alatt, így a protestáns felekezetek, hol nem kegyúr, nem alapítvány fizeti a lelkészt és tanítót, épít templomot és iskolát, hanem a többnyire szegény nép egyházi évi adójából fedezi a költséget. E nép tehát méltán elvárhatja, sőt követelheti, hogy segítsen az állam is terhei viselésében, segítse azon öszszegekbol, melyekhez évi állami adójukkal ők is hozzájárulnak. A minister úr azt is felhozta: a kisebb összeg mellett érvül, hogy a tisztviselők fizetései összegének, mintegy harmadát teszi az az összeg, a melyet a tanítói fizetéseknél most igénybe akarunk venni. Pedig erre szerintem érvül hivatkozni nem lehet, mert a kérdés veleje nem az. hogy mennyit kapnak a tanítók, hanem hogy mennyi kell. (Úgy van! a szélsőbalon.) A különbség abban is szemet szúró, hogy azon tisztviselőknek, a kiknek fizetését a minap emeltük, eddig is 22 milliót fizetett az állam egészen a maga pénztárából, a mihez most két és fél millió járul. A tanítóknál pedifj körülbelül 1—2 milliót tesz az egész kiadás, a, minek nagy részét a hitfelekezetek viselnék. Hasonlatban szólva, oly formán vagyunk, hogy a tisztviselők egy részének az öt tál ételhez megszavaztak a hatodik tál ételt, a tanítóknál az első és egyetlen tát ételhez akarunk talán ünnepnapra egy falat húst megszavazni. (Igás! Úgy van! a szélső baloldalon.) Az előbbi javaslatban még a szolgáknak és a legalsóbb rendű tisztviselőknek fizetését is emeltük, néhol a fizetés harmad, negyed részével, s épen azért nem tudom belátni, miért lennének a fizetésemelésből kizárva egyedül és kizárólag csak a tanítók. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Érdekes emlékezetbe hozni a pénzügyi bizottság indokolását, a mely a tisztviselők fizetésének emelését javasolja; »a gazdasági viszonyok rohamos átalakulásának, és a kulturális fejlődés által támasztott új igények kielégítésének elkerülhetetlen voltára« hivatkozva nyilatkoztatja ki, hogy »a régi fizetések, főleg az alsórendű családos tisztviselőknél még a megélhetést sem biztosítják« ; azt a fizetést pedig 500 forintban állapította meg a kormány, és ez az összeg, megint a pénzügyi bizottság kifejezése szerint »azt a minimális határt jelzi, a melyen alul még a legszerényebb igények sem lennénnk kielégíthetők.* Ez is »a legalsó rendű, igen kevés qualificatiovál bíró, és többnyire nőtlen egyének által betöltendő állomásoknál* állapíttatik meg, de még itt is »csak azon reményben, hogy az 500 forintos fizetések száma mind szűkebb korlátok közé szoríttassák.« így okoskodott a pénzügyi bizottság a legalsóbb tisztviselők fizetésének emelésénél. Hasonlítsuk össze most már ezzel a tanítók állását. A tanítóktól sokkal nagyobb qualifieatiót kíván a törvény, a kultúra érdeke és a közvélemény; munkája, nemzeti fontosságát senki sem vonhatja kétségbe. A tanítónak fizetésemelésre és előléptetésre kilátása nincs; a tanítók legnagyobb részt családosak, és igen nagy részben nagy esaládú emberek. Ha tehát az igen csekély qualificatiovál bíró alsó tisztviselőnek nem volt elég 500 forint, s csak azért egyezett bele a pénzügyi bizottság, mert reméli, hogy azt rövid idő alatt feljebb fogja emelni, akkor én csodálom, hogy ugyanaz a pénzügyi bizottság, mely az 5000 forintos tisztviselői fizetéseket is emelte, a tanítói fizetések 300 forintjánál egyszerre gondolkodóba esik, és kijelenti: »iigyelnie kellett, hogy a kelleténél és az elengedhetetlenül szükséges nagyobb teher az úgyis erősen megterhelt állampénztárra, és így az adózók összességére ne háríttassék.« Az ellentétet még kirívóbbá és sértőbbé teszi az az eljárás, hogy a tisztviselőknek tényleg kiadták a felemelt fizetést, mielőtt a javaslat törvényerőre emelkedett volna, a tanítóknak négy-ötöd részénél pedig a most tervezett emelés csak mostantól számított öt év múlva fogjavukra válni. Megvallom, én nem attól félek, hogy az állampénztár terhe ezen fizetésjavítás által nagy lesz, hanem, attól tartok, hogy nagyon csekély lesz. Kérni szabad e javaslat szerint. A hitfelekezetek és a községek kérhetnek állami segélyt, de, hogy kapnak-e, az igen nagy kérdés. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) A segély igen sok feltételhez van kötve, úgymint »hivatalosan megállapított szegénység, indokolt előterjesztés, e czélra engedélyezett összeg.« Oly ruganyos kifejezések, hogyha ezekhez még hozzágondoljuk azt, a mi az eredeti javaslatban benne volt, hogy a segély — gondolom — a 600.000 forintot meg nem haladhatja, mindezekből méltán következtethetjük azt, hogy a közoktatásügyi minister úr az állami segély megadásában nem akar bőkezű lenni. És ezen következtetésre okunk is van egy praecedensből. Hasonló Ígéreteket tett már a törvényhozás a középiskoláknál, és mégis, daczára, hogy egy-egy középiskola deputácziókkal és kérvényekkel zaklatja a közoktatásügyi ministeriumot, évek múlnak el és segélyt még sem kap. A többek közt a magam tapasztalatából is tudom, a szarvasi főiskola esetéből, s