Képviselőházi napló, 1892. X. kötet • 1893. márczius 7–márczius 24.
Ülésnapok - 1892-187
386 187. &rsüAgos ülés 1898. máre»iuí 83-án, cídtBrtCkSn. Ion.) mely alkotmányos formák között létrehozta a közös vámterületet és a közös bankot, hogy soha többé, vagy csak óriási küzdelem árán szerezhesse vissza azt a nemzet, a mely a törvény világos rendelkezése ellenére a közös hadsereget, melynek az állami lét egyik orgánumát kellene képeznie, egy különálló és a monarchiát alkotó birodalmakat vasabroncsként összekötő felsőbb hatalommá tudta fejleszteni. (Igaz! Úgy van!) Ezen erő ellen hiába küzdött volna a t. igazságügyminister úr, ég azt hiszem, sok ideig hiába fog küzdeni maga a nemzet is. De visszatérve tárgyamra, nem volnék elfogulatlan és igazságos, ha be nem ismerném, hogy a mig kevéssé kielégítőnek mutatkozik a I örvényalkotási tevékenység, addig az igazságügyi kormányzat és bíróságok szervezése körül inkább láthatók az alkotó kéz nyomai. A törekvés, mely az áj bírói szervezetbei! nyer kifejezést, bizonyára közre fog hatni arra, hogy az administratio gyors, és a törvényeknek megfelelő legyen. A gondosság, mely a bírói kar elméleti és gyakorlati kiképzésére irányúi, szintén megíereratheti üdvös gyümölcseit, és a felügyeleti jogok megosztása, ha az életbe átmegy, melynek azonban eddig vajmi kevés tüneteivel találkoztunk, szintén eredményezheti az eddig nagyobb mérvben felburjánzott bajoknak gyorsabb orvoslását. De, hogy a eodificatio teréről is elmondjam, a mit helyeslek, szó sincs róla, hogy üdvös dolgot végzett a t. igazságügyndnister úr, midőn a szóbeliség és közvetlenség elvére fektetve, megalkotta a sommás eljárást új alakzatában, mely legalább az első fokon bevezeti, megismerteti a nagy reformot, mely állandó törekvését, czélját kell, hogy képezze. Az is elismerésre méltó dolog,hogy a fizetési meghagyások intézményét az igazságszolgáltatás terén meghonosítani kívánja a t. igazságügy minister úr, és ez által legalább a kisebb perek számát kevesbíteni törekszik, összekötve azzal a tiszta követelések gyors érvényesíthetését. Mellőzve, t. ház, többé-kevésbbé jelentékeny tárgyat, még csak két körülményt kívánok felemlíteni, hogy azután beszédem befejező részéhez juthassak. (Halljuk! Bálijuk!) Mindkét körülmény olyan, hogy elismerésem jeléül szívesen hajtom meg az igazságügyminister úr előtt a nem minden esetben hajlongó ellenzéki zászlót. Az egyik az, hogy a mióta az igazságügyminister úr elfoglalta azt a bársonyszéket, a bírói, és általában az igazságszolgáltatás szakmába vágó kinevezéseknél nem találkozunk a helytelen protectionak oly kiáltó példáival és eseteivel, mint erre a múltban, sajnos, elég alkalmunk volt. (Igás! Úgy van! a szélső baloldalon.) Tudok egy esetet, — legalább nekem úgy beszélték el, mint megtörtént dolgot, — mely, ha való, mindenesetre igen jellemzi a t. igazságügyminister eljárását. (Halljuk! Halljuk!) Megüresedvén egy királyi törvényszék területén az ügyészi állás, midőn annak betöltéséről volt szó, a t. igazságügyminister úr tudni óhajtotta, hogy kik a legtöbb szolgátati évvel biró alügyészek ? A névsorban véletlenül egy nem épen aristokratikusan hangzó név volt legelői; mondjak el: Kropacsek, a mely név viselője különben, — mellékesen jegyzem meg, — az állásra teljesen alkalmas és hívatott volt. A jelenlevő kir. főügyész úr figyelmeztette a t. igazságügyminister nrat, hogy a vármegye, a hol a kinevezendő ügyész szere élni lesz hívatva, gentrivármegye. Mi volt a t. minister úr felelete? Ha gentri-jármegye, akkor Kropacsek lesz az ügyész. (Elénk derültség.) A másik az, hogy a t. igazságügyminister úr mindig a legnagyobb készséggel támogatta azt az irányzatot, a mely az összes bíróságokat egy könnyen hozzáférhető és azok tekintélyének emelésére hivatott lakályos épületekbe kívánja elhelyezni. A lefolyt években keletkezett monumentális épület hirdeti az országban, hogy az igazságszolgáltatás még sem egészen oly mostoha gyermek, mint a milyennek a közvéiemény itt talán stigmatisalja. Polónyi Géza: Tessék csak Kolozsvárra menni! (Élénk derültség.) Kun Miklós: Vagy Komáromba! (Derültség.) Boda Vilmos: Elérkeztem beszédem befejező részéhez. (Halljuk! Halljuk!) És itt, hogy magam érthetővé tegyem, kénytelen vagyok egy képletet használni. (Halljuk! a szélső baloldalon.) Nekem úgy tetszik, hogy a világrend szerint az emberi társadalmat alkotó egyének szakonként való elhelyezkedése hasonlít egy piramishoz, melynek talapzatát számtalan egyén képezi, de azok száma fölfelé fokozatosan fogy, é 5 ! csúcsképen csak egy ember áll a magasban. (Egy hang bal felől: Le kell taszítani ! Nagy derültség.) Természetszerű törekvése az embernek, hogy szereti a kényelmes létet, a kevés terhet, s azért mind a csúcs felé iparkodik, hogy társai ne az ő vállára sulyosodjanak, hanem ő legyen legfelül. (Tetszés bal felől.) A ki azutá 1 nehéz küzdelmek árán feljut a csúcsra, az egyszerre egész új látkört kap, uralkodik a helyzeten, és mindazon elemek, melyek a fölfelé való törekvés alkalmával gátlóiag hatottak reá, egyszerre szerepet cserélnek. Hódolat és dicsői tés környezi minden oldalról. S ott a szédítő magasban, a hatalom dicsfényében azután igen sokan, nevezetesen a kik gyengék, átváltoznak. A
