Képviselőházi napló, 1892. X. kötet • 1893. márczius 7–márczius 24.

Ülésnapok - 1892-179

148 179. emágos ülés 1898. márezlns 18-án, hétfőn. vagyok: hogy katholikus vagyok, nekem, t. ház, mikor lelkipásztoraim azt mondják, hogy akkor, midőn a kötelező polgári házasság eszméjét hirdetem és vallom, hogy akkor én a nemzet erkölcsi érzékét csorbítom, hogy én akkor aláás nám a legmagasabb trón iránti hűséget és a haza iránti szeretetet, akkor nekem, t. ház, kötelességem kutatni azon indokokat,, melyek en gem arra vezetnek, hog]^ ezt az elvet mégis he lyeslem. Én ilyen dogmaticus tantételekben soha nem nevelkedtem, és a magam részéről azt a kötelező polgári házasságot, ha arról volnék meggyőződve, hogy ezek igazak, egy pillanatig nem támogatnám. De mert arról vagyok meggyőződve, hogy ez téves felfogás, kötelességem magam előtt, kötelességem választó polgáraim előtt is legitimálmora,, hogy mért tartom én tévesnek ezt az álláspontot. (Halljuk! Halljuk !) Kezembe veszem, t. ház, a Magyarországon érvényes kis kathechisrnust, és abból merítek ma gamnak vigasztalást, hogy az én politikai meggyőződésem nem jön ellentétbe a házasság szentségéről hirdetett egyházi elvekkel és vallási meggyőződésemmel. Csak egy pontot olvasok itt fel, t. ház. A kis kathechismus arra tanítja Magyarország római katholikus vallású polgárait, hogy (olvassa) : »A házasságot maga Isten rendelte a paradicsomban, Jézus Krisztus pedig azt szentség méltóságára emelte.« Ez dogma. Már most, t. ház, ebből a dogmából mi következik ? Az, hogy a házasság létezett, mielőtt szentség lett volna. A házasság létezik azóta is, a mióta a katholicismus azt szentségnek ismeri el, mint azt én is respectálom. Annak állam institutionális jelleget maga a dogma biztosít, mert senki sem állíthatja, hogy Krisztus előtt házasság ne létezett volna, s ennélfogva annak állami rendeltetése nem volna. Vajay István: Sophisma! Polónyi Géza: Bocsánatot kérek, nem Sophisma. Azonban még ezen is túl megyek. Az én katholikus dogmaticus felfogásom az, — így tanultam, ezt már egy helyütt ki is jelentettem, — hogy a házasság a maga fundamentális dogmaticus tételében, a szeretet igazi érzelmein kell, hogy alapuljon, és hogy a mit Isten összekötött, azt emberek el ne válasszák. Ez a vallásban nem azt hirdeti, t. ház, hogy csak az egyforma valláson levő emberiség szeretheti egymást, hanem azt, hogy a természetnek igaz és örök törvényei szerint a házasságnak első és alapfeltétele nem a felekezet kérdése, nem a vallás, hanem a szeretet. (Élénk helyeslés) Ha vallom azt, hogy a mit Isten egybekötött, azt emberek el ne válaszszák, akkor vallom azt is, hogy nekem nem szabad megakadályoznom, hogy a mit a szeretet összekötött, azt emberek meg ne köthessék. (Helyeslés.) Ha mint katholikus így nyugtatom meg vallási meggyőződésemet, még egy lépéssel tovább megyek. Ha volnának dogmaticus aggodalmaim, ha e'ismerném azon tantétel jogosultságát, hogy a szentség kérdésével kapcsolatos volna az, hogy a házasság kérdése fel nem bontható, tehát a polgári házasság eszméje nem volna összeegyeztethető a katholicismussal, akkor, mint magyar ember, lemondanék ezen aggodalmakról, hacsak egyebet is nem látnék, mint azt, — nem kell e tekintetben többet mondanom, sapienti pauca, — hogy megmozdultak Erdélynek és a határszélnek azon vidékei, a hol azért nem kell a polgári házasság mert ez a magyar nemzeti államnak szolgálatában áll. (Élénk helyeslés.) Nos t. ház, ha volnának aggodalmaim, leküzdeném azokat, éi büszkén követelném magamnak az elismerést, mint katholikus, hogy a parlamentben is méltóztassék elismerni, hogy mi, mint katholikusok, ha kell, a hazafiságnak áldozatot is tudunk hozni. (Helyeslés.) A mi, t. ház, az egyházpolitikai programra egyéb részét illeti, már beszédem bevezetésében érintettem, hogy a ki a bevett vallásfelekezetek alapelvein áll, igen természetes, hogy nem állhat velem ugyanazon egyházpolitikai alapon, a ki a teljes vallásszabadságnak vagyok híve, és a ki egyházpolitikai téren bevett vallásfelekezetek jugezímén a receptiot is kívánja, az velem megint nem lehet egy alapon. Már most, t. ház, méltóztassék a kormánynak a kettő közííl választani, de azt az egyet követelem, hogy elismerje, hogy álláspontom legalább is liberálisabb, mint az övé. (Igás! Úgy van! a szélső baloldalon.) De ha, t. ház, itt vita tárgyává tétetik az, hogy nem állunk a teljes vallásszabadság egyedül jogosult liberális alapelvére, és ha itt receptiókról kezdünk beszélni, akkor méltóztassék megengedni, hogy keressem annak jogosultságát, annak időszerűségét, vájjon helyes-e azon államban, a melyben a vallásszabadságra még nem látják elérkezettnek az időt, speciális zsidó-vallás receptioval foglalkozni. Az alternatívát úgy teszem fel, vagy helyes az az álláspont, hogy elérkezett az ideje és Magyarország érett arra, hogy befogadhassa a vallásszabadság nemes és magasztos eszméjét, vagy nein érett rá, s akkor ne játszunk elvekkel, mert a zsidó vallás receptiónak kérdése, — félek tőle, — üszköt dob népünk közé, és fokozni fogja azt a felekezeti mozgalmat, a mely jelenleg is veszedelmes arányokat ölt. De mint politikus is megkérdezem, vájjon lehetséges-e, nem vitatom én most azt, hogy a zsidó vallás receptiójánál mennyire főtétel, hogy a tantételek bemutattassanak, mert én ezt nemcsak a zsidó vallápsal szemben, hanem általában véve minden