Képviselőházi napló, 1892. IX. kötet • 1893. évi február 16-márczius 6.

Ülésnapok - 1892-158

158. országos ülés 1898, februAr 16-án, csüt8rt5kBn. 9 Az én álláspontom nem ez. Én az igazságot keresem, s e szempontból kénytelen vagyok a t. ministerelnök úr beszédét szétbontani nem a humorosság fegyverével, mert ahhoz magamban tehetséget nem érzek, hanem a törvényjavaslatban foglalt fontos és lényeges intézkedések megvilágításával. (Halljuk! Halljuk!) Általában azt látjuk a t. ministerelnök úrnál, hogy '6 a parlamenti vitáknak nem azt az előnytelen módját — s joga is van hozzá — szokta választani, a mely rideg és száraz kérdésekké! foglalkozik, hanem azoknak azt a módját szokta választani, a mely a kedélyekre hat és mely hatásában akarja azokat a czélokat elérni, a melyek nem igazságosak ugyan, de helyzetére momentán kedvező hatással vannak. Ama bizonyos licitationalis irány, melyet a ministerelnök úr beszédében koronkint látunk, itt is kifejezésre jutott. A t. ministerelnök úr például, ha nemzeti politikáról van szó, azt nem mondja ugyan hogy ez kevés, hanem azt mondja, hogy a nemzeti politikát máshol és másként kell keresni, mert nem azokban rejlik az. A ministerelnök úr, ha arról van a szó, hogy például az ezeréves jubileum alkalmából valami maradandóval ajándékozzuk meg a nemzetet, a mely az ő állami önállóságát kidomborítva értékessé fog válni századokon keresztül és csökkenteni fogja azt a küzdelmet, a melyet az ország e téren folytat, azt mondja, hogyan lehet ezt az ezer éves ünnepély alkalmából követeiül, mikor ez nekünk állandó és maradandó törekvésünk. (Derültség a baloldalon.) A t. ministerelnök úr, mikor én a szőnyegen fekvő javaslatról azt mondottam, hogy a viszonyok nincsenek megérve, hogy ilyet alkossunk, és pedig sem pénzügyileg, mégkevésbbé átgondoltság és megfontolás szempontjából, maradjunk tehát ott a hol maradhatunk s adjunk az állami alkalmazottaknak igazságos és méltányos segélyt, akkor azt mondja, hogy ő nem ez idő szerinti politikát akar követni, hanem maradandó politikát. Én a ministerelnök úr efféle kijelentéseit nagy lelki örömmel szoktam hallgatni és pedig azért, mert ez bennem, szemben a ministerelnök úrral, a \ árakozásokat fokozza. Ha már most a ministerelnök úr nemcsak az én egyszerű várakozásaimat, hanem fokozott vára kozásaimat is képes lesz kielégíteni, akkor én ennek igen örülök, mert — ezt nekem a közjó érdekében ki kell emelnem — arra számítok és a ministerelnök úr koronkinti felszólalásait is úgy fogom fel, hogy az Ígéretek fokozott mértékben meg is fognak valósulni. Természetes tehát, hogy időjártával számon is fogjuk kérni, vájjon az Ígéretek és a megvalósítás megfelelnek-e egymásnak? De hát ezt csak általánosságban hangsúlyoztam s most áttérek magára arra a beszédre, KÉPVH. NAPLÓ. 1892—97.

IX. KÖTET. a melyet a t. ministerelnök úr a múlt alkalommal törvényjavaslatának megvédésére mondott. A t. ministerelnök tir legelsőbben is megjelölte azon általános irányadó elvi szempontokat, melyek alapján e törvényjavaslat készült. Öt szempontot jelölt ki ilyenül, mely szempontok egyikét sem perhorrescálom, hanem nyíltan és határozottan elfogadom, de a kérdés az, hogy a törvényjavaslat megfelel e azoknak a szempontoknak, vagy nem? Ezen fordul meg a kérdés. Lássuk a szempontokat egyenkint. (Halljuk! Halljuk!) A t. ministerelnök úr kiindul először abból, hogy e törvényjavaslat egyik alapját a humanismus is képezi, erre utal az indokolás azon passusa is, a melyben ez különösen hangsulyoztatik. Már most kérdem, t. ház, (Halljuk ! Halljuk!) hogy hogyan egyeztethető össze a humanismussal az, — ha már e törvényjavaslatban a humanismus gondolatának is kifejezésre kell jutnia, — ho«y körülbelül 3500 állami alkalmazott a legalsóbb fokokon 5—6 és 700-as állásokban egyáltalában fizetésjavításban nem részesül, vagy csak lakbér alakjában, és itt is csak holmi 10 fit vagy 20 frt vagy 30 írtban. Hogy egyeztethető meg tehát ez, t. képviselőház a humanismussal akkor, a mikor pl. a végrehajtási törvényben kimondottuk, hogy az állami hivatalnokok fizetését 800 frton alul lefoglalni nem lehet? Mikor mi ezt megállapítottuk, bennünket csak egy gondolat vezetett, t. i. az, hogy ez a 800 frt az a minimum, a mely az existentiához feltétlenül kívántatik. (Úgy van! bal felöl.) Merem állítani, t. ház, hogy ez az a minimum, a mely családos emberre nézve meg is áll. Csakis az a felfogás, a mely abban nyilvánul, hogy az állami alkalmazottakat a megélhetés tekintetében lehetetlen helyzetbe hozni nem akarjuk, szülhette a végrehajtási törvény azon rendelkezését, a mely kimondotta, hogy 800 frton alul a fizetéseket lefoglalni nem lehet. (Ugy van! bal felöl.) Ha így áll a dolog, akkor szembeállítva azt, hogy az állami alkalmazottaknak óriási contingensénél azon fokozatokban, a hol már többé nem a megélhetésről, hanem az állásoknak abbeli honorálásáról van és lehet szó, hogy bizonyos existentiák repraesentálhassanak, túlságosan is javítunk, akkor ez a törvényjavaslat kiindulhat minden gondolatból, csak a humanismus gondolatából nem. (Igaz! Úgy van! bal felöl.) De a t. ministerelnök úr a törvényjavaslat egy másik basisaúl azt jelölte ki, hogy az állás fontossága és a teljesített munkának belbecse szintén egyike azon alap-felfogásoknak, melyekből ezen törvényjavaslat kiindult. Nézzünk példákat, t. képviselőház, és mindjárt látni fogjuk, hogy miképen állunk ezzel ? (Halljuk! Halljuk !) Azt gondolom, hogy sem az állás fontossága, 2