Képviselőházi napló, 1892. VIII. kötet • 1893. január 20–február 11.

Ülésnapok - 1892-141

gg 141. erszágos ülés 18 sítani méltóztatott minket azon szomorú tényekről, bogy az országban 15 körorvos fizetése kisebb 200 frtnál, 31-nek fizetése kisebb 300 forintnál és 71-nek kisebb a fizetése 700 forintnál. Ezek nagyon elszomorító adatok. Azt is méltóztatott mondani, hogy a községek nem képesek nagyobb terhet viselni, az állam pedig nem bírja. A t. minister úr beismerte azt is, hogy az az orvos, ki fáradságos nagy munkáját hosszú évek során át végezve, éri csak el czélját, megérdemli, hogy illő jutalomban részesüljön, s hogy a jövőben segíteni is fog a bajon E kijelentésre csak az a szerény megjegyzésem van, hogy az épen annyi, mintha a kútba esett embernek azt mondanám: Édes barátom, örülni fogok, ha segíteni tudsz magadon, én nem segíthetek rajtad, mert gyönge vagyok, de ha megerősödöm, segíteni foglak. A modern államban első az ország közegészségügye, s én a körorvosokat illetőleg úgy gondolkozom, hogy először annyi körorvost kell alkalmazni, a menynyire feltétlenül szükség van; másodszor olyan díjazásban kell őket részesíteni, hogy legalább tisztességes megélhetésük biztosíttassák. (Élénk helyeslés hal felől.) Miként érhetnők ezt el? Nézetem szerint vagy megbirják az illető községek a terhet, vagy nem. Ha igen, rájuk kell azt octroyálni kérlelhetlen szigorral; ha pedig nem birják, viselje az állam a terhet. Méltóztatott a belügyminister urnak azt is állítani, hogy a nép is hibás, mert nincs meg benne a kellő tisztaságérzet és irtózik az orvosoktól. Én magam is voltam megyei tisztviselő és tapasztalásomra hivatkozva mondhatom, hogy vannak vidékek, a hol a nép általában irtózik az orvosoktól, de vannak vidékek, a hol csak a legszegényebbek irtóznak, a kiknek nincs meg a betevő falatjuk. Én tehát ezen körorvosi intézmény végleges rendezése alkalmával bátor vagyok a t. minister úr figyelmébe ajánlani azt, hogy a legszegényebb osztály, a napszámosok és a zsellérek, a kik mindennapi falatjukért küzkodnek, a külön díjazás kötelezettsége alól föltétlenül felmentessenek. (Helyeslés bal felől.) Az a vagyonosabb nép, a melynek nem kell küzködnie mindennapi kenyeréért, szívesen honorálja az orvost vagy naturáliákkal vagy készpénzzel vagy mindkettővel. De egyenesen meg nem engedhetőnek tartom azt, hogy az orvos a szegén}' zsellérekhez vagy napszámosokhoz csak akkor menjen, ha fizettetik. így terjed a ragály, mert nem irtják ki azt ott, a hol kezdődik. (Úgy van! bal felöl.) Ez a ragály mesterséges terjedésének rákfenéje. (Úgy van! a baloldalon.) A mi a költségeket illeti, ezekre nézve elismerem, hogy azok, melyek az államot e czí men terhelni fogják, rendkívül nagyok lesznek; I. Jannár2a.án, hétfő*. de azt gondolom, hogy á magyar állam ezt könnyen megbírhatná, csak akarnia kell. Méltóztassanak visszagondolni, hogy valahányszor a közös hadügyminister a nemzetre appellál, a de legatiók egybegyíüése előtt mindig bizonyos rémhíreket bocsátanak világgá, hogy a láthatáron erős fellegek tornyosulnak és ezért szervezkedni kell. És miből áll ez a szervezkedés ? Rövid panganéta helyett hosszú panganéta, vékony panganéta helyett vastag panganéta, egyélű panganéta helyett kétélíí panganéta, kis kaliberű fegyver helyett nagy kaliberű, azután pedig a mint ez megtörténik, a nagy kaliberű fegyver helyett kisebb kaliberű hozatik be. És mindez nem történik egyébért, mint az osztrák iparnak mesterséges dédelgetéséért. Ha tehát a delegatio meg fogja tenni kötelességét, és nem hisz el mindent a hadügyministernek, akkor ezen a ezímen évenkint milliókat és milliókat lehet megtakarítani. Ha pedig ez nem így volna, ha nem csupán az osztrák ipar dédelgetésére történnék ez, igen kérem honnan van az, hogy ilyen gyárakat nem állítanak fel Magyarországon, hanem csupán csak Ausztriában? És vájjon azok az urak ott a Lajtán túl, a kik ezeket a dolgokat intézik, talán olyan gyengefejűek volnának, hogy midőn például a kis kaliberű fegyverek helyett, behozták a nagy kaliberű fegyvereket, ne tudták volna, hogy ezt a katona, roppant súlyánál fogva, nem bírja el, ha ehhez ráadásul még hozzákapja a nagy patronokat? Higyje, a ki akarja! De ha a kormány nem akar vagy nem képes ezen a szerencsétlen állapoton segíteni, akkor nagyon természetesen más módról kell gondoskodni. E napokban Holló Lajos t. képviselőtársam, de Őt megelőzőleg már pár évvel Pázmándy i énes t. képviselőtársam is felvetette a kérdést, és egyik alapúi kijelölte a gyógyszertárak engedélyezési díját, mely szerint, ha a gyógyszertárak engedélyezése, nemcsak az újaké, hanem azok engedélyezése is, a melyek a személy halálával visszaszállnak az államra, bizonyos díjakhoz köttetnének, ebből nagy öszszeg gyűlne be. A legkisebb vidéki gyógyszertár engedélyezése is egy-két ezer forintot jövedelmezne, a fővárosban pedig 30, 40, sőt 50 ezer forintot is fizetnének ily engedélyért. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Különben, t. ház, nagy elismeréssel vagyok a t. belügyminister úr kijelentései iránt. Indítványt specialiter nem fogok tenni, hanem, csak jóindulatú figyelmébe ajánlom az általam mondottakat és készséggel megadom a bejelentett felhatalmazást, csak azután sikerét is lássam és ne következzék be ismét az az eset, hogy a költségeket nem tudták hova fordítani. Abban a reményben tehát, hogy jövőben a rends?er