Képviselőházi napló, 1892. VII. kötet • 1892. deczember 6–1893. január 19.

Ülésnapok - 1892-136

41$ 1«L orsüágoi fllés 18tó. január 17-éii, kedden. ről van szó, mely drágább minden egyébnél. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Igaz és írre nézve ne ámítsuk magunkat, a közegészség nem tisztán administrativ, hanem eminenter pénzügyi kérdés és ha a törvényhozás komolyan el van határozva arra, hogy közegészségügyünket gyökeresen gyógyítsa, akkor el kell határozva lennünk, hogy e czélra nsgy összegeket fogunk áldozni. Hiszen nevetséges az az összeg, mely e ezímen költségvetésünkben szerepel. Jól tudom, hogy ez nem foglalja magában mindazt, a mit Magyarország közegészségügyére költ, mert ott vannak a városok és megyék is. Sajnos, hogy az ezek által elköltött összeget összeszámítani nem tudjuk, mert, fájdalom, nálunk csinálnak statisztikát sok haszontalan dologról is, de épen a legsürgősebb és legfontosabb dolgokra nézve statisztikui adatokat nem találunk sehol. Régóta tagja vagyok a képviselőháznak és meglehetősen jártas vagyok budgeteinkben, de azokban nem voltam képes adatokat találni, a melyekből összeszámíthattam volna, hogy Magyarország összesen mennyit költ közegészségügyére. Nevetséges összeg — mondom — az, a mi költségvetésünkbe bele van állítva, különösen ha összehasonlítjuk más országok hasonló czélra szánt költségeivel. Csak egyetlen egy adatot idézek e tekintetben. (Halljuk! Halljuk!) Olaszország olyannyira bővelkedik jótékony intézetekkel, kórházakkal, hogy egy híres sociolog a felett kezdett töprengeni, hogy vájjon nem szolgál-e ártalmára az olasz társadalomnak az, hogy ott a szegény ember születése első perczétől kezdve haláláig mások rovására élhet jótékony intézetekben. Abban az országban, a hol a társadalom oly óriási áldozatokat hoz jótékony intézetekre, hogy alig van városka, a melynek 3—3 kórháza nem lenne, maga az állam 1889-ben 32 millió francot költött közegészségügyi czélokra. És mielőtt e pontot elhagynám, engedje meg a t. belügyminister úr, hogy egy alázatos kérést intézzek hozzá a kor házakra vonatkozólag. (Halljuk! Halljuk!) E tekintetben oly állapotban vagyunk, hogyha az ember, a mint történt, jeles orvosokhoz fordul s azt kérdi tőlük, hogy hány kórháza van Magyarországnak, arra nem kaphat feleletet, vagy ha elmegy az ember a kórházba magához az igazgatóhoz Magyarország bármely részében s azt kérdi, hogy mióta áll fenn az illető kórház, s hol vannak a könyvek, melyekből adatokat lehetne összeállítani, egyik kérdésre sem kap positiv választ. Remélem, hogy a fővárosban nem, de a vidék majdnem minden kórházában a könyveket s protocollumokat csak 1—2 évig ártják meg, azután megsemmisítik. Hogy ez mily nagy fontossággal hir, röviden elmondom, hogy mily eset vezetett engem a kérdés tanulmányozására. (Halljuk! Halljuk!) Egy olaszországi ügyvéd barátom hozzám fordult azzal a kéréssel, hogy találnék számára módot annak megtudhatására, hogy egy olasz ember, a ki a 30-as években Magyarországba jött és itt egy kórházban elhalt, mely kórházban és mely időben halt meg. Egy rendkívül nagy örökösödési per függ ettől, a mennyiben az az összeg deponálva van és erre az elpusztult emberre szállott volna. Most ezt az összeget nem adhatják ki a többi törvényes örökösöknek mindaddig, míg nincsen bebizonyítva, hogy a ki főöiökös volna, az tényleg Magyarországon egy kórházban meghalt. Kezdtem keresni, de meggyőződtem róla, hogy alig van remény ennek kideríthetésére. Nehezen birtam összeállítani a kórházak létszámát. Nincsen történelmi adat arra, hogy melyik esztendőben alapíttatott a kórház. A melyikről pedig van is adat, a melyikről megtudtam, hogy a 30-as években már fennállott, azokról azt a tudósítást kaptam, hogy az illető könyvekre nehezen lehet szert, tenni, mert azok megsemmisíttettek. Kére sem tehát a belügyminister űrhöz az, hogy miután igen fontos dolog az és előfordulhat olyan eset, a minőt felemlítettem, sőt fontosabb kérdések is lehetnek: méltóztassék intézkedni az iránt, hogy először is állíttassák egybe az összes létező kórházak statisztikája, lehetőleg hozzátétessenek az adatok, a melyek az illető kórház alapítására vonatkoznak, szóval a kórházak fejlődési története mellékeltessék és végre méltóztassék intézkedni az iránt, hogy legalább a főkönyveket legyenek kötelesek bizonyos évekig, pl. öt éven át ott tartani, öt év múlva pedig felküldeni a belügyministeriumba, a hol ezután egy kórházi levéltárat kellene szervezni, úgy, hogy bármely perczben meg lehessen állapítani azt, hogy a kórházakban ki és mikor halt meg. És most, t. ház, áttérek arra az egy pontra., melyre én legnagyobb súlyt helyezek s a mely a legnagyobb örömmel tölt el, de a melyet a t. minister úr hallgatással mellőzött. S ez az, hojíy egész jeles beszéde, melyet nagy érdek lődéssel hallgatott meg az egész ház, egy szóval sem említette a kinevezési rendszert s az államosításról sem beszélt, hanem előadta nyugodtan, objective, hogy mit tart ő szükségesnek a közigazgatás javítása szempontjából. Es éü azt hiszem, hogy ez a helyes út, a melyen haladnunk kell s csakis ezen az úton lehet is előrehaladni. (Helyeslés a szélső baloldalon.) . A t. minister úr, mondom, egyetlen szóval sem említette ezt s a miket ő előadott a közigazgatás szempontjából, tény, hogy lehet és kell is azokat végrehajtani, de minden tekintet nélkül a rendszerre. Remélem és óhajtom, hogy a t. minister úr így folytassa és adja elő nekünk az administratio egyes ágait, mutasson rá 6'