Képviselőházi napló, 1892. VII. kötet • 1892. deczember 6–1893. január 19.

Ülésnapok - 1892-123

94 " 128. országos ülés 18§2. deciember 15-én, csütörtökön. nyújtó helyeken való megtorlódása fordul elő, mindenütt a legnagyobb elszegényedést és nyomort tapasztaljuk. Es ezt kénytelen vagyok constatálni nem azért, mintha sötét színekkel akarnám festeni a viszonyokat, de mert meg akarom mondani egészen őszintén, hogy ezen vidékekkel csakugyan úgy vagyunk, hogy nemcsak a nép vándorol ki, hanem a termőréteg is kivándorol (Úgy van! a baloldalon.) az által, hogy a kopárságok folyton növekednek és ennek következtében ne:u csak az úgynevezett emberanyag, az államnak legértékesebb tőkéje, de a termőföldnek java része szintén elvész és a mi a népből megmarad, elcsenevészedik, a föld pedig elkopárosodik. (Igás! Úgy vm!balfelöl.) Ennek azonban, t. ház, nem oka sem a mostani kormányzat, sem a 17 évi, sem a kétesztendei, hanem ezek közgazdagági, nemzetközi állapotok; épen azért a t. ellenzék helytelenül teszi, hu kizsákmányolja ezt a kérdést. Van egy nagy tendentia a mai népéletben. Ez a tendentia a coneentrálás volt úgy az ipar terén, mint a politika terén. Igenis concentraltunk eddig, de itt van az ideje, a mikor decentralisálni kell. A mint például Magyarország megcsinálta a fővárost, meg kell csinálni a vidéki városokat is. Ezen decentralisálásnak elérkezett a legfőbb ideje úgy a politikában, mint a közgazdaságban. (Helyeslés balfelöl.) Ezen kivándorlást, ezen népelcsenevészesedést, ezen elkopárosodást bármily eszközökkel, de akaszsznk meg. És erre, t. ház, okvetlenül egy nagy áldozat kell. Én akkor, a mikor az állampolgárok nagy rétegeit, mikor a ^termőföldet veszélyeztetve látom, mindenkép szükségesnek tartom, hogy bármily nagy legyen, az áldozatot meg kell hozni. Nem jogosulatlan tehát, ha azon hasonszerfíség alapján, hogy a Tisza folyó árjának megrendszabályozására és Szeged reconetructiojára adhattunk 40 milliót rosszabb időkben, adunk ma e nagy ezélokra is oly nagy összeget egyszerre, a mely elegendő, hogy ezek a kérdések olyformáu vitessenek előre, a mint azokat mindenütt a ministeriumokban épen azon lelkesedéssel, mint a hogy künn a közvélemény óhajtja, hogy, mondom, e kérdések lehető gyorsan ily módon megoldassanak (Helyeslés.) És, t. ház, ha ismétlem, a mi itt igen sokszor mondatott el — méltóztassanak ezt megbocsátani, de itt e kérdéseket mindaddig keli ismételni, a míg ilyformán megoldatnak — iparunk, nevezetesen fonó- és szövő-iparáruk 163 és nem tudom hány ezer, bőr- és iparárúkért 23 millió, fa- és csontárúkért öt millió, papír czímén öt millió, szóval 200 millió frt körül fizetünk a külföldnek akkor, a mikor ezt nekünk magunknak kellene termelnünk. (Halljuk! Halljuk!) Ha kiviteli nettó többleteinket és beviteli többleteinket tekintjük és az utóbbi 10 év alatt összehasonlítjuk, azt látjuk, hogy kiviteli neíto többletünk tulaj donképen csak négy évben volt és behozatali többletünk volt hat évben, vagyis a kedvezőtlen évek túlsúlyban vannak és ha tekintjük azt, hogy voltak oly esztendők, a hoí majdnem száz millió volt a behozatali többletünk és hogy kiviteli többleteink kicsinyek voltak és csak az utolsó 90-iki esztendőben, melynek adatait ismerem, a nettó beviteli többlet volt 90 millió, akkor — mivel annyira változik az áruforgalom — ebben is nagy veszélyt látok. Annál inkább kell keresnünk tehát azt, hogy tulajdonkép miként segíthetünk ezen bajokon. Látjuk, hogy Magyarországon Széchenyi óta a védegylet, az iparegyesület, 25 esztendei parlamenti életünkben pedig valamennyi minister, a társadalom minden tényezője azon iparkodott, hogy teremtsünk ipart és mindannak daczára nem sikerült ez. Énnek meg kell, hogy legyen oka és ez csak az, hogy nem tudtuk ineghozai az áldozatot, nem tudták meghozni nagyjaink, nem tudta a társadalom, nem a nagy tőke, egy szóval nem tudta meghozni senki. Ezeket az áldozatokat meg kell tehát hoznia magának az államnak. És akkor, t. ház, a mikor azt mondják, hogy adópénzt nem szabad ily ezélokra adni, akkor, a mikor azt mondják, hogy az állami beavatkozás veszélyes és hogy ezt meg kell akasztani, akkor szintén igen helytelent mondunk és meghamisítjuk a történelmet, ámultat: mert minden országban, hol ezen ipart nézzük és nevezetesen az ipar keletkezését, mindenütt ott volt egy tényező, mely áldozatokat hozott; akár a nagybirtokosok, akár az államhatalom, de mindenütt megvolt az állami segély és megvolt mindenütt az állami beavatkozás. Bocsánatot kérek, hogy soká veszem igénybe a t. ház figyelmét, (Halljuk! Halljuk!) de ez oly nagy kérdés, melyet okvetetlenül tárgyalni kell. Már most, ha így áll a dolog, bátorkodom azon irányzatokat csak általánosságban jelezni, melyekre az általam contemplált nagy közgazdasági alap ssükséges. (Halljuk.! Halljuk!) Mindenesetre az első az, hogy az a nagy közmunka, mely az elszegényedésnek nyújtana gyors megakasztást, megteremtessék, de nem olyanformán, mint ha az a panein et circenses követelményekkel szemben tétetnék, nem mint Napóleon alatt a Haussman-féle boulevardeok, hanem igenis a talajjavítás, a felerdősítés, az az ipar megteremtésében, a háziipar és a középarányú ipar helyesen elosztandó irányzataiban, az olcsó hitel, a gazdasági és ipari hitelben. A kis Románia 23 milliót tud adni az ilyen czélra és megalkotja a gazdasági hitelt. Nálunk