Képviselőházi napló, 1892. VI. kötet • 1892. szeptember 26–deczember 5.
Ülésnapok - 1892-100
100. országos illés 1892. október 21-én, pénteken. 109 Sima Ferencz: Legalább abból a »Nemzet«-ből, a mely »Nemzet« kész lesz bizonyosan megkoszorúzni a Hentzi-szobrot, abból a »Nemzet«-ből, a mely a kormánynak hivatalos lapja, azt olvasom, hogy Ivánka Imre, a honvédszobor-bizottság elnöke, a ki az igen t. ministerelnök úr hozzájárulásával ezen szobor-leleplezési ünnepély programmját megállapította, abban a véleményben van, a mely véleményt ma már a nemzeti közvélemény megnyilatkozása után az igen t. ministerelnök iir is képvisel, hogy nincsen szükség arra, hogy hivatalos megkoszorúzása történjék a Hentzi szobornak, hanem elég, ha a régi honvédek, a kik 1848/49-ben a nemzet akaratának voltak fegyveres képviselői, azok nyújtják Hentzi szobrára a koszorút. Éti, t. képviselőház, abban a véleményben vagyok, hogy a nemzetet az 1848/49-iki honvédektől elválasztani nem lehet, mert bennünket velük nem testi, hanem eszmei kapoes, a hazafiságnak, egy szent eszemének közös képviselete köt össze elválaszthatatlanul. (Igaz! Úgy van! SL szélső baloldalon.) Ha tehát az a néhány öreg honvéd elviszi oda a maga köszönt ját, az egyénileg nem járulhat a Hentzi-szoborhoz, hanem ott a kibékülés szelleme evvel a koszorúval csak az esetre veszi körül azt a szobrot, ha a nemzet lelkesültsége is kiséri ezeket az öreg honvédeket. De én azt mondom, t. képviselőház, ha mégis megtörténnék az a szégyen, hogy az igen t. ministerelnök úrnak sikerül szuronyok között felkisértetni a koszorúval ezeket a szegény, invalidus honvédeket Ivánka Imre úr vezérlete alatt, . . . Gr. Károlyi Gábor: A schwechati herczeg! (Derültség bal felől.) Sima Ferencz í . . akkor, t. képviselőház, nem a nemzet, nem is a honvédek, hanem a nemzeti kegyelet fillérein élő koldusok lesznek azok, a kik a hatalomtól kenyerük féltésében kénytelenittetnek arra, hogy elvigyék Hentzi-szoborra.a koszorút. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Mert, t. képviselőház, midőn igen t. miniszterelnökünk, a hatalmas minister úr — (Felkiáltások bal felől: Dehogy hatalmas!) hatalmas, mert a nyugdíjpénztár felett„ ő rendelkezik: ebben áll minden hatalma. 0 neki tehát módjában áll az, hogy a nyugdíjon élő honvédekkel megkoszorűztassa ezt a Hentzi-szobrot, de a nemzeti közlelkesültség az ellen határozottan tiltakozni fog. De én azt hiszem, t. képviselőház, hogy magának az uralkodónak, ha tudomására jön az, hogy akkor, a mikor az uralkodó a nemzeti béke, a nemzeti békülékenység szelleme érdekében saját tábornokával megkoszoráztatja az elesett honvédek emlékoszlopát, a mit megcselekedni magának az uralkodónak kötelessége és e tekintetben az uralkodó a nemzettel szemben semmi áldozatot nem hoz. csak legfőbb hadúri kötelességét teljesíti azon hősök emléke iránt, a kik az ő érdekében is ezt a hazát védték, megőrizték, fentartották, ugyanakkor, t. ház, ha az uralkodó tudomására jut, hogy nem a nemzet közlelkesedése kíséri a koszorút, a melyet a szoborra tesznek, hanem kényszerrel oda vitt nyugdíjazott invalidus honvédek, ezt a kibékülési törekvését a ministerelnöknek nem fogja a trón köszönettel fogadni. (Felkiáltások a szélső baloldalon : Nem fogja megtudni!) Ént azt hiszem, meg fogja tudni, mert annyi gavallérságot és hazafiságot feltételezek még a ministerelnök úrról is politikai kérdésben, hogy maga elmegy és maga mondja meg: »Úram király, én szuronyok közt vitettem a koszorút, melyet a Hentzi-szoborra tettek.« És nekem e cselekményben úgy tűnik fel a ministerelnök úr, mint Shakespeare »Juíias Caesar«-jában Antonius, a ki Brutussal és társaival szemben Julius Caesar temetésére felhívta a rómaiakat a béke nevében, a béke szellemét hirdetve és akkor midőn üszköt dobott, a viszály angyalát közéjök vágta, akkor mondotta nekik, hogy menjenek és keressék fel Brutus házát. T. ház! Azt hiszem, hogy a t. ministerelnök úr Magyarországnak ilyen Antoniusa s azt a koszorút, a melyet Buda várában Hentzi szobrára akar a nemzettel vitetni, az az érzelem fogja kisérni, a melylyel Antonius felszólította Julius Caesar eltemetésére a római polgárokat, mely csak békétlenséget, viszályt keltett az egész nemzetben. Ugyan méltóztassanak meggondolni, mi az, mit ma Magyarországon gróf Szapáry Gyula ministerelnök kormányrendszerétől várhatnánk? Hol van csak egy politikai ténye a miniszterelnök árnak, mely tényével a nemzet érzelmeit meg birta volna közelíteni? Hol van egyáltalán politikai cselekvény, hol van politikájának bármiféle actusa, a mely arról győzi meg akár a magyar parlament elfogulatlan részét, akár magát a oemzetet, hogy a t. miuisteielnök úrnak politikája közel áll a nemzet érzelmeihez, hogy az ő reformrendszere, az ő alkotási törekvése egyenesen magára a nemzet közérzületére van alapítva ? Nincs, t. ház, egyetlen ténye a ministerelnök úrnak, a mely e tekintetben őt a nemzettel mint kapocs összekötheti; úgy hogy sivárabb, ridegebb politikai rendszer, politikai gondolkozás! mód és kormányzási élet egyáltalán Magyarországon sohasem volt, mint a milyent az igen t. ministerelnök úr Magyarországon meghonosított. Gr, Károlyi Gábor: Ne tiszteld oly nagyon! (Derültség a szélső baloldalon.) Sima Ferencz: T. ház! Az én igen t. képviselőtársam azt mondja, ne tiszteljem oly nagyon a t. ministerelnök urat. Nyugodt lehet a t. képviselőtársam, hogy én benne csak annak az államhatalomnak az eszméjét tisztelem, a melyet a nemzetre nézve elég szerencsétlenül
