Képviselőházi napló, 1892. VI. kötet • 1892. szeptember 26–deczember 5.

Ülésnapok - 1892-99

99. országos ülés 1892. október 20-án, esüt6rt5kSn. 0£ és ! a mint nemcsak én, de azt hiszem, min­denki, a legnagyobb szerencsétlenségnek kell hogy tartsa azt, ha valamikor is az 1848/49-iki események ismétlődhetnének; épen azért, mivel a t. kormánynak nemcsak hivatása, de köteles­sége is mindent elkövetni arra, hogy az 1848-ban lezajlott időkre és az azután lefolyt eseményekre még csak vissza se emlékezhessünk; ebből folyó­lag a legnagyobb bűnnek tartom a t. kormány részéről azt, hogy bennünket a czélba vett lelep­lezési ünnepélyre és annak programmja szerint tervbe vett megaláztatásunk daczára is részvé­telre hív föl és ez által nemhogy betakarni igyekeznék azokat a sebeket, hanem önnönmaga lebbenti föl azt a fátyolt, azt a leplet, a mely­nek a legnagyobb sötétség mezébe kellene bur­kolnia azokat, (Helyeslés a szélsőbalon.) Az a Hentzi-szobor, a mely ma a magyar nemzet dicsőségét és annak önállóságát hirdetni hívatott Budavárában, az egész nemzet élő tilta­kozása daczára még ma is fönnáll. Ez a szo­bor a magyar nemzetnek azon részei előtt, melynek önérzetét a kormánynak még eddig meghamisítani nem sikerült, ma is oly szégyen­követ képez, a mely szégyen csak tetőztetnék azzal, ha az megkoszorúztatnék s ez által még jobban hirdettetnék az a szégyen, a mit ez a szobor hirdet és hirdetni fog mindig, még az Budavárában állani fog. (Helyeslés. Úgy van! a hal- és szélső baloldalon.) Ha a t. ministerelnök urat egyéb rejtett indokok vezérlik ez ünnepelj'' megtartásának akkor ezen rejtett indokokkal szemben a leg­nagyobb rosszakaratot kell feltételeznem, a mit pedig jellegezni alig lehet. Ha azonban azon nyilt indokot vesszük tekintetbe, mely szerint szükséges, hogy a hadsereg és a polgárság között az egyetértés létrejöjjön: akkor ezzel szemben legfeljebb csak sajnálkozásunkat fejezhetjük ki. Hiszen mi eddig sem törekedtünk arra, ezután sem törekszünk arra, hogy a hadsereg és pol­gárság közt az egyetértés ne legyen meg. Mi nem vagyunk okai annak, hogy még is van egy válaszfal, mely a polgárságot a hadseregtől el­választja; de ha van valaki, a ki oka ennek, úgy nem mi vagyunk az okai, hanem oka maga a kormány, a mely sokszor erőszakkai állja útját annak, hogy ez a kiengesztelés létrejöjjön. Útját állotta többek között magával a híres véderő-törvénynyel és ma még ezt betetőzni igyekszik azzal, hogy megakarja koszorúzni szobrát annak az osztrák generálisnak, a mely osztrák generális nem mint ellenség küzdött ellenséggel szemben, hanem azért küzdött, hogy ez a magyar nemzet letiportassék és jogai meg­semmisíttessenek. (Élénk helyeslés. Úgy van! a szélső báloldalon.) Ideje volna már, hogy a t. kormány vala­hára felhagyjon az ilyen eljárással, felhagyjon azzal a tendentiájával, a mely irányzata szerint mindig több súlyt szokott fektetni az alattvalói hűség és lojalitás mutogatására, mint az alkot­mányosan nyilatkozó nemzet akaratára. (Igaz! Ügy van! a szélsőbalon.) Kérdezze meg egyszer valahára a ministerelnök úr az egész országot, az egész nemzetet, hogy miként nyilatkozik erről a dologról? Nem-e a szégyen pirját fogja látni minden polgár arczán, nem-e hangos tilta­kozással fog találkozni az egész nemzetben, mely abban fog nyilvánulni, hogy akkor, midőn a magyar polgárok szobrot emelnek a szabadság emlékének, azon a napon nem lehet megkoszo­rúzni azok emlékét is, kiknek czélja ezen nem­zetnek pusztulása és megsemmisítése volt. (Ügy van! a szélső baloldalon.) Ha a t. kormány fenn kívánja tartani az egyetértést maga a király és nemzet közt, ha nem akarja azt, hogy a magyar nemzetben meg­inogjon az a hit, hogy törvény csak a király és parlament egyetértése folytán hozathatik: ak­kor ilyen dolgot még csak megpendíteni, még csak felemlíteni sem lehet. (Úgy van! Úgy van! a szélsőbalon.) Mert hiszen, ha a t. kormány ezt a dolgot keresztül akarja erőszakolni, akkor ezzel azt enuntiálja, hogy magában ebben a parlament­ben nincs meg a garantia arra nézve, a mi pedig legfőbb feltételét kell, hogy képezze a nemzet erősségének s legfőbb feltétele és biztosítéka kell, hogy legyen magának a nemzet önérzeté­nek is. (Úgy Isőbálon.) Azt hiszem t. ház, hogy mindnyájunk előtt a magyar állameszme az eszménykép. Ennek az eszményképnek elérésére törekedünk mind­nyájan; ezért hozta meg a magyar nemzet a múltban az óriási áldozatokat, ezért hozza meg a jelenben-is. (Úgy van! a szélsőbalon.) Ámde mikor gondolja a t. kormány meg­védelmezhetni ezt a magyar állameszmét, ha gúnyt ííz magának a nemzetnek legszentebb ön­érzetéből? És mikép gondolja megvédelmezhetni ezt az állameszmét, ha veszélyezteti annak fenn­állását ? (Úgy van! a szélsőbalon.) Mert hiszen, t. ház, a magyar állameszme csak addig állhat fenn, a míg a nemzet elég erővel és önérzettel bir. Ha ez az önérzet foszlányokra fog tépetni, ha az erő megsemmisíttetik: akkor megsemmi­sül a magyar állameszme is és azzal együtt meg­gyengül a királyi trón is, a mely a nemzet ereje nélkül a bukás lejtőjére fog taszíttatni. (Igaz! Úgy van ! a szélsőbalon.) T. ház! A nemzeti kegyeletnek érzetével játékot űzni nemcsak magának az állam kormá­nyának, de magának az állam uralkodójának sem szabad, (lyaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Már pedig, ha való az, hogy a t. kormány a

Next

/
Oldalképek
Tartalom