Képviselőházi napló, 1892. IV. kötet • 1892. junius 1–junius 24.
Ülésnapok - 1892-73
140 ti, fvrssáfos ülés 1892. jnnins lí-<», péut«k«n. iiekézségeknek, a limitált só kiszolgáltatására át I is térünk, lehetetlen lesz épen azon legalsóbb körökig lehatni, melyeknek legnagyobb szükségök van a só árának leszállítására. Fogunk kedvezményt nyújtani a nagy- és a közép birtoko-ságnak, de kétségbe merem vonni, hogy kedvezményt adhatnánk unnak a szegény embernek, a ki pl. csak egy darab marha tulajdonosa és ezt is az évnek csak bizonyos részében bírja. Arra a kezelésre tehát fsenki s A m fog vállalkozhatni, hogy a limitált sót ennek a szegény embernek is képes legyen kiszolgáltatni, mert itt oly csekély sómennyiségről van szó, melynek kiosztása minden okszerű kezelésből kizárva kell, hogy legyen. (Igaz! Úgy van! jobb felől.) Ha tehát elér.iők is a czélt, mi lesz az eredmény? Az, hogy közszolgáltatásaink terén egy újabb aránytalanságot fogunk becsempészni, mely épen a kedvezőbb helyzetben levő marhatenyésztőknek fog javára szolgálni, de mely a legszegényebb osztály marhatenyésztésének lendítésére bizonynyal módot nem nyújt. Különben foglalkozunk e kérdéssel a gyakorlati megoldás szempontjából. Ismétlem azonban : ha 500.000 mázsa fogyasztást veszünk alapúi és négy forint árkülönbözetre alapítjuk a számítást, az annyit tesz, hogy az állam a sónál a kezelési költség-többlettől egészen eltekintve, 2 millió forintnyi jövedelemről mondjon le. Ez igen is megfontolandó és a törvényhozás bölcsességére fogok annak idején appellálni, hogy vájjon a két millió könnyebbítést ezen formában nyujtsuk-e és a marhatenyésztésre nézve bár túlbecsült volt, de megengedem, mégis bizonyos fontossággal bíró ezen kérdést oldjuk meg első sorban, de akkor mondjunk le igen sok más égető kérdés megoldásáról. (Igaz/ Úgy van! jobb felöl.) Kovács képviselő úr azt is említette, hogy nem lehetne-e leszállítani általában a só árát. A só árának általában való leszállítása, t. ház, tisztán pénzügyi kérdés. Ha leszállítjuk a bányasó árát kilencz forintról hét forintra, ez annyit tesz, hogy mi a fogyasztott só után, vagyis 1,200.000 métermázsa utáu két forinttal kéve sebbet fogunk bevenni. Sokan foglalkoztak azzal a kérdéssel és abból a föltevésből indultak ki, hogy itt épúgy, mint a zónarendszernél — és erre a képviselő úr is utalt— az ár leszállítása, talán a só fogyasztásának oly fokozását idézi elő, hogy ez az árban szenvedett ve zteség összegét bőven kárpótolná. De a ki behatóan foglalkozott ezen kérdésekkel, ez, azt hiszem, nem fogja ezt az állást fentartani. Másutt is leszállították a só árát; így teszem Francziaországban leszállították a só áiát, uiég pedig nagy mértékben; hiszen harmadára szállították le a só árát és a tapasztalat mégis azt mutatta, hogy a fogyasz* tás nagyobbodása nemcsak hogy ezen árleszállítás arányában nem állott, hanem hogy a fogyasztás alig vett valamivel nagyobb lendületet, mint a mely a fogyasztás természetes növekedése mellett különben is előállott volna és mely természetes növekedés a mi költségvetésünk tételeiben is constatálható. Még a tengeri sót is méltóztatott a t. képviselő úr felhozni. Erre nézve csak azt jegyzem meg, hogy minálunk a tengeri só használati igen korlátolt, csak a tengerparti vidéken veszik igénybe, leginkább ott, hol a halak besózására használják és hol a népesség megszokta ennek a sónak fogyasztását. Foglalkoztunk ezzel a kérdéssel; nemcsak én, hanem hivatali elődeni is alapos tanulmányokat ejtetett 1873-ban azon irányban, hogy nem lenne e czélszerä, ha a tengeri só productioját a kincstár saját regiejében venné át, a helyett, hogy ezt a sót az osztrákoktól veszszük s a tapasztalás az volt, hogy nálunk a tengeri só fogyasztása korántsem olyan nagy, hogy költséges beruházásokat tenne indokolttá ; sokkai helyesebb, ha ezt a szükséges sómennyiséget az osztrákoktól veszszük és nem foglalkozunk annak ellőállításáyal. (Helyeslés jobb felől.) A tengeri só előállítása majdnem kétszeresébe kerül a kősó ellőállítási költségének és a t. képviseli* úrnak — mert azt hiszem, a kérdés lényege csak az, hogy minő áron veszszük át — megnyugtatására azt mondhatom, hogy az átvételi áraknál az osztrák kincstár regie-költségei képezik az alapot, úgy, hogyha magunk állítanók elő, épen a só kisebb meiiynyiségénél fogva, minden valószínűség szerint drágábban tudnók előállítani, mint a minő áron szükségletünk fedezésére megkaphatjuk. Már most a beadott határozati javaslattal szemben talán bővebb indokolást sem igényel, ha kérem a t. házat, hogy azt mellőzni méltóztassék. . Mellőzni méltóztassék pedig azért, mert praeoccupál egy olyan kérdésnek, mely még igen alapos megfontolást fog igényelni a törvényhozás részérői; másodszor azért, mert hiszen úgy tudom, hogy ezen ülésszak alatt legközelebb, a földmívelési tárcza költségvetésének tárgyalása alkalmával már egy, a mostanival tartalmára nézve majdnem teljesen azonos határozati javaslat adatott be és a t. ház e határozati javaslatot elfogadni nem méltóztatott, úgy, hogy azt hiszem, házszabályaink értelmében is legalább kétségbe lenne vonható, vájjon ezen ülésszak alatt egy lényegileg teljesen azonos határozati javaslatot lehetne-e a ház eldöntése alá bocsátani. Egyben diffeiál, a mint látom, a határozati javaslat a múltkor beadott javaslattól, tudniillik, hogy utasítja a pénzügyministert, hogy saját
