Képviselőházi napló, 1892. III. kötet • 1892. május 3–május 31.

Ülésnapok - 1892-45

45. orszásros Ülés 185)2. msijus 4-én, szerdán. 43 vagyok mégis a költségvetés keretén belül maradni, nem terjeszked hetein ki másra, mint arra, hogy egyes ágak a többiek rovására lévén dotálva, figyelmeztetem a minister urat arra, hogy jövőre helyesebb arányokat igyekezzék a költségvetésébe behozni. Különben is nagyon röviden akarok e tárgyban felszólalni, egyrészt, mert azoknak, a miket mondani akartam, egy részét elmondták már tegnap; másrészről pedig, mert nem vagyok oly irigy, hogy a kik utánam jönnek, azoknak is ne hagyjak valamit. (Helyeslés és derültség a szélsőbalon.) Figyelmeztetnem kell azonban mégis az igen t. földmívelési minister urat arra, hogy mindjárt az első tételnél, az állami erdőknél, tapasztaljuk, hogy az óriási regié mellett, a melylyel azok kezeltetnek — 7,600.000 forint bevétel mellett, majdnem 5,000.000 forint a kiadás — a mit én ennél a tételnél sokallok, mert a jövedelem ehhez képest mindössze két millió s néhány százezer forint. S pláne akkor, mikor ezek a nagy kiadások megvannak s mikor az a kellő személyzet a nélkül is ott tartatik, tapasztalom azt, hogy egyes helyeken, például Máramarosban, meg Ungyármegyében is azok a kincstári erdők nem házilag kezeltetnek ezzel a személyzettel, hanem kiadatnak öt, hat, vagy tíz esztendőre bérbe és az illetők a fát értékesítik és ugyanazok az emberek és személyek adják át nekik, a kik az állam közreműködésével maguk is kezelhetnék és a pnblicum, mely a iák vételére van utalva, harmincz-negyven százalékkal kénytelen a fát drágábban fizetni, mint ha a kincstár kezelné az erdőket. Arra figyelmeztetem tehát a t. minister urat, legyen szíves jövőre oda hatni, hogy az a személyzet, mely a nélkül is tényleg a kincstárnak, illetőleg az államnak úgy is költségébe kerül és a mennyiben a múltban, mikor ők kezelték sokkal olcsóbb volt a faanyag — legalább azokon a vidékeken, a melyekről szólok — méltóztassék intézkedni, hogy például vannak egyes megyék, a melyek fa szűk ében vannak, tíz forinttal fizetik ölét a fának, holott Máramarosban két forinttal sem bírja a kincstár értékesíteni és mi alig tíz mérföldnyi távolságban nem vagyunk képesek hozzájutni, mert a fenyőfát elszállítják a Tiszán s más államoknak vagy kereskedőknek adják el. A fenyőfa-kereskedés is kezeikben van, úgy, hogy mi, a kik ugyan közel vagyunk hozzá, harmincz-negyven százalékkal drágábban kapjuk mint kaptuk azelőtt. A másik tétel, a mit túlságosnak találok, a ménesbirtoktelepek- és méneseknél nyilvánul. Nagyon szép és nálunk megszokott dolog, és hogy megszoktuk 25 év alatt, annak a kormány maga az oka, nevezetesen azt, hogy Magyarország gazdaközönsége teljes indolentiával arra törekszik mindig, hogy helyette mindent az állam hozzon helyébe és csináljon. Nagyon helyesnek tartom, ha a közgazdaság egyes ágait, a melyek ma még a fejlődés stádiumába nem jutottak, a melyek ma még gyenge intézmények, a kellő erőt nem fejthetik ki, ha ilyen ágakat — mondom — az állam pártfogásába veszi és a maga óriási erejével kifejleszteni segíti, hogy aztán a közönség magasabbra fejleszthetvén, jövedelmi forrássá váljanak. Ezt helyesnek tartom. De a mikor a lótenyésztést a magyar kormány maga már 25 év óta kezeli és már évekkel azelőtt az osztrák kormány is ez irányban sikerrel működött és a mikor a közönség részéről e téren nem hogy fejlődést tapasztalnánk, hanem 10—15 évre viszszaemlékezve határozottan állítom, hogy a gazdaközönségben a ménlovakat illetőleg oda jutottunk, hogy míg azelőtt ritka földbirtokos volt Magyarországon, a ki egy-két ménlovat maga ne tartott volna, most azt látom, hogy a legnagyobb uradalmakban is — mert kevesebbe kerül — állami ménlovat vesznek bérebe; hisz minek adjon 20—25.000 forintot egy ménlóért, mikor az államtól egy pár száz forintért bérelhet ilyet s a mellett nem is koczkáztat s nem is veszíthet semmit. Mikor azt látom, hogy az összes gazdasági ágak emelésére a ministerium nem képes többet előirányozni 28.000 forintnál: addig azt látjuk, hogy másfél millióra megy az az összeg, a mit lótenyésztésre adunk. Helyesnek tartottam, míg az intézmény kellőleg biztosítva nem volt, hogy az állam annak megerősödéséig nem eresztette ki kezéből; de ma a méneseket csakis mint kereteket tartanám fenn, arra, hogy a fajok felfrissítésére, vagy az illetők, ha arra szükségök van, a kívánt fajt az állami ménesekből megszerezhessék. De nem állanám útját, sőt arra kényszerítném a közönséget, hogy ezeket a ménlovakat saját regiejükben és tenyészetükben tartsák fenn és ápolják ezután. Áttérve, t. ház, a gazdasági tanintézetekre, a mi a felsőbb oktatást illeti, azokat az észrevételeket, a melyek e tekintetben fölhozhatok, már megtette előttem szólott t. barátom, én csak annyit akarok megjegyezni, hogy a felsőbb iskolákban, az úgynevezett gazdasági akadémiákban jelenleg nem szenvedünk hiányt, a menynyiben a nagyobb uradalmak és nagyobb birtokosok Számára kellő számú tisztek neveléséről gondoskodva van. jj Én nem vitatom, nem állítom azt, hogy pl. azok az urak, a kik onnan kikerülnek, sokszor nem nagyobb igényekkel lépnek-e föl, mint a 6*