Képviselőházi napló, 1892. III. kötet • 1892. május 3–május 31.
Ülésnapok - 1892-64
64. orsüftgos ölés 1892. májns Sl-én, kodden. 44$ sokból eredő jogait nem kívánom is életbeléptetve látni, de autonómiáját nem szívesen engedném megesorbíttatni, nem mintha a mostani közoktatási ministertől félteném: tudom, hogy a legjobb akarat vezeti őt ez irányban is, a mint szóban forgó intézkedésével kimutatta, de jöhetnek idők, mikor jó lesz, ha az egyetem önkormányzati joga érintetlenül meglesz. Mert különben az olyan idők, a minőket, fájdalom, már megéltünk — nem óhajtom, hogy újra megérjük, de biztosítva nem vagyunk ellene — nagyon kíméletlen kezekkel nyúlhatnának az egyetem autonómiájába, ha annak ügyei leglényegesebb pontjaiban is csak rendeleti úton szabályozta tnak, nem pedig törvényhozási úton. így fogom én fel a t. minister úr intézkedését; alkotmányos érzékét ismerve, felteszem, hogy szóban forgó nagyszabású és általában jótékonynak mutatkozott intézkedését oíyaténkép léptesse életbe rendeleti úton, hogy egyelőre a tapasztalat mutassa meg, mennyiben üdvös az és mennyiben kell rajta változtatni. Felteszem a t, minister úr alkotmányos érzékéről, hogy a mikor meggyőződött arról, hogy ez fen tartandó-e, vagy micsoda változtatás teendő rajta, azon módon átfogja dolgozni és a törvényhozás szentesítése alá bocsátja. Ezt várom a t. minister úrtól és ha ily értelemben szabályozta a leczkepénzrendszert rendeleti úton, akkor magam is helyeslem eljárását és azt hiszem, nem nagyon mész- •• sze az idő, mikor a törvényhozásnak módjában lesz véglegesen határozni a t. minister úrnak a tapasztalat által is indokolt előterjesztése alapján. (Helyeslés a szélsőbalon.) Most még magáról az immár második évében fennálló reformról akarok szólni. (Helyeslés.) A t. minister úr egy alapot vett föl a leczkepénzek kiosztásánál az egész egyetemre nézve, tekintet nélkül a karok és a tanszékek, különbözőségére. Én úgy tudom, vannak ugyan egyes tanárok, a kik bizonyos személyi kárpótlást kaptak elvesztett régi haszonélvezeteik alapján vagy egyébnemű oly anyagi veszteségeik kárpótlásául, melyeket az új intézkedés következtében szenvedtek; de ha ezt viszonyítjuk is magához az intézkedés alapjához, akkor még a gyakorlat tapasztalatai szerint némi javítást szeretnék látni. Például vegyük a theologiai kart, a hol bevégzett stúdiumokkal van dolga a tanárnak, a hol ha a dogmát megtanulta, a mely változhatatlan, ugyanazt fogja előadni 20 — 30 év múlva is. De vegyük az orvosi karnál a belgyógyászati vagy sebészeti tanárokat, kiknek folytonosan új kutatásokkal, új gyógyszerek tanulmányozásával kell foglalkozniuk és magukat elméletileg és gyakorlatilag tovább képezniök; el is várjuk tőlük, mint egyetemi tanároktól, hogy a maguk tudományszakát előbbre viszik, KÉPVH. NAPLÓ. 1892 — 97. III. KÖTET. szóval: tanítanak és tanúinak. Nem mondom, hogy a másik is jó kedvéből ne művelné magát és ne tanúina, de tudományszaka olyan, hogy nem viheti előbbre. Vagy a jogi karnál egyes szakok, például a római jog, melynek oly gyönyörű irodalma van, mely annyira ki van fejtve f hogy nem hiszem, hogy a leggenialisabb tanár a római jogot mai nap előbbre viheti, mint a mennyire ki van fejtve. Ellenben az orvosi szaknál, a természettudományoknál bizony-bizony az az egyetemi tanár, a ki folyton nem kíséri tudományszakának rohamos előrehaladását figyetemmel, az maga is el fog maradni, a lomtárba és régiségtárba kerül előadásával együtt. Tehát a míg egyik tanár működése a mellett, hogy jól megoldja feladatát, csak bizonyos órákat vesz igénybe, addig a másiknak minden idejét elfoglalja, egész embert kíván. Vannak tanáraink, különösen az orvosi facultáson, a kik a maguk szakmájukban a legjelesebbek az országban, a kik átlag hat, de néha nyolcz órát szentelnek az egyetemnek naponkint, két-két órát theoreticus előadással, azonkívül a legveszedelmesebb kísérletekkel, sokszor a fertőző betegségek osztályán, vagy pedig az operálással, úgy, hogy mindez délelőttjüket és délutánjukat igénybe veszi s olyannyira kifárasztja őket, hogy virágzó, az egyetemi tanárságnál sokkal jobban jövedelmező gyakorlatukat elhanyagolni, de sokszor azzal egészen fölhagyni kénytelenek orvostanári hivatásuk miatt. Tudom, hogy egy ily országos hírű orvostanárnak anyagi veszteségét orvosi gyakorlatában nem fizethetjük meg és tudom azt is, hogy a tudomány iránt való lelkesedés és a magyar cultura és a szaktudományok előbbrevitelének szeretete vezeti ezeket. És ez jól is van így. De méltányosnak tartom, hogy a lehetőség határai közt mégis jutalmaztassák fáradozásuk legalább annyira, hogy maguk és családjuk ne küzdjenek anyagi gondokkal. Külföldön, például Németország 21—22 egyetemén a rendes egyetemi díjazáson és a leczkepénz osztalékokon kívül úgyszólván árverést tartanak egyes híres orvosokra. A berlini egyetem Lipcsétől, Münchentől, Bonntól iparkodik elhódítani a szakmájukban híres tanárokat. A boldogult Frigyes császár Pettenkoffer müncheni tanárra úgyszólván licitált. Sághy Gyulai De Helmholtz és Virchow Berlinben vannak! Thaly Kálmán: Azoknál sikerűit, de Pettenkoffernél nem! Boldog és gazdag ország teheti ezt, de mi nem vagyunk ily helyzetben, nem is óhajtom ezt bizonyos tekintetben, mert, sajnos, minálunk minden a korteskedésbe vág át és attól félek, hogy nem boldogulnának még a legjelesebb tanárok sem, ha véletlenül nem kormánypártiak.
