Képviselőházi napló, 1892. III. kötet • 1892. május 3–május 31.

Ülésnapok - 1892-59

322 59. országos ülés 1892. május 24-én, kedden. felekezeti villongások és a vallásháború: akkor attól tartok, hogy nem leszünk képesek megóvni azon nagy érdekeket, melyek törvényes és alkotmányos intézményeinknek, a melyek magának a magyar államnak consolidálásából állanak. (Halljuk! Ralijuk!) Németországban a culturharcz alatt növekedett nagyra a socialisums veszélye. Azóta az állam és egyház kibékültek, de az új birodalom nyakán ott maradt a nagy veszedelem : a socialismus. Francziaországban egy század óta generatioról-generatióra kinyúl a harcz az állam és az egyház közt. Egymás ellen kölcsönösen keltik fel a gyűlöletet és egymásnak rontják le tekintélyét és ennek hatálya alatt nevekedett fel egy generatio, a mely gyűlöli az egyházat és a vallást, de gyűlöli az államot is; mely tagadja az egyháznak tekintélyeddé az államét is és így lett a talaj előkészítve, a melynek virága : Ravaehol. (Felkiáltások! Igaz! Úgy van!) Egy protestáns államférfiú... Csanády Sándor: Kissé hangosabban kérjük, hogy halljuk mi is ! (Mozgás.) Asbóth János: Tessék közelebb jönni; nem rendelhetek magamnak más tüdőt. (Halljuk! Halljuk !) Ismétlen, egy protestáns államférfiú, lord Salisbury, az utóbbi napokban fejezte ki azt a meggyőződését, hogy soha az államhatalom egymaga nem bír tanszékeivel, iskoláival, rendőrségével, hadseregével megküzdeni a socialismus veszélyeivel, korunk e nagy problémájával. És csakugyan nem is lehet képes. És ez nagyon természetes, mert az eszmék ellen fegyverrel, materiális erővel hiába küzdünk, (ügy van!) Keprimálni lehet ideig-óráig; de az eszméket fegyverrel legyőzni, a szenvedéseket fegyverrel lecsilapít:mi nem lehet. De ezen veszélylyel harczra kelni csupán a műveltség terjesztésével sem lehet, mert hiszen a legnagyobb tudósok is a legellentétesebb véleményben vannak e kérdésben. Másfelől pedig épen a nép legszélesebb rétegeibe a tudomány nem is képes elhatni; azt mondja Salisbury, hogy ezen probléma megoldására, ezen veszély elhárítására szükséges, hogy átalakuljon és széles körökbe elhasson a köztudat. Ezen probléma megoldása máskép nem képzelhető, mint hogy áthassa a nagy rétegeket azon tudat, hogy az a boldogság, a melyre az emberi nem egyáltalán képes, nem alapúi az önzés phylosofiáján; nem alapúi azon az irgynevezett Darvinismuson, melyet Németországban találtak fel s mely ellen a nagy angol természettudós mindig tiltakozott; nem alapúi a »Straggle for life« elvén; nem alapúi azon elven, hogy »a ki bírja, az marja« : hanem, hogy az emberi boldogságtól elválaszthatlan az egyes emberre nézve a családban és a társadalomban azon tudatnak meggyökeresedése, hogy bizonyos mérvű önmegtagadás, bizonyos mérvű áldozatkészség elkerülhetetlenül szükséges. Semmi sem képes e tudatot és érzületet oly hatályosan terjeszteni, ezt a missiot hirdetni gazdagnál és szegénynél egyaránt, mint a vallás: és azért korunk e nagy problémájával szemben meggyőződésem, hogy szövetkezésre és nem egymás elleni harczra és háborúra vannak hívatva az állam és egyház. (Úgy van! jobboldalon.) Ha vannak nálunk olyanok, kik nemcsak felekezeti szűkkeblűségből, hanem azon intoleráns fanatismusból, a mely mindén vallás ellen irányúi, óhajtják az állam mobilisálását az egyház ellen: kérem őket, válaszoljanak maguknak arra a kérdésre, hogy mi lesz akkor, ha a szegényeket és nyomorultakat, a kiknek mi műveltséget adni nem tudunk, a kiknek kenyeret adni nem tudunk, megfosztjuk attól a vigasztól is, a melyet nekik a vallás nyújthat ? {Helyeslés jobb felöl.) Mi lesz akkor, ha a bányák sötét odúiban dolgozó munkásokat, a kiktől a léha semmittevők még a vasárnapi munkaszünetet is irigylik, a kik munkájuk által el vannak szakítva, a családi élettől, el vannak zárva még a beszédtől is; ha ezeket a tömegeket semmi egyéb sem fogja megkülönböztetni az állatoktól, mint az, hogy tudnak bánni a dynamittal, hogy ismerik és élvezhetik a pálinkát és ezen kívül még egy : a desperatio. (Mozgás bal felől.) Tudom, hogy a t. minister úrnak nem volt színdéka a vallásháború. Hallottuk a t. minister úr mentségét, hogy az ő szándékai jók és jóhiszeműek voltak. Nem kétkedem és senkinek sincs jogában kételkedni abban, hogy a dolog úgy áll, hogy tudniillik szándékai jók és jóhiszeműek voltak. Emlékszem arra, hogy mikor az 1890. évi költségvetési vitában szóba került a culturharcz, akkor a t. minister úr imponáló nyugalommal azt mondotta: >De strigis quae non sünt, ne ulla fiat quaestio.« Ne beszéljünk arról' a mi nincs és nem is lesz. Az imponáló nyugalom államférfiúi qualitás. Nagy czélt kitűzni, nagy eszközökkel, nagy nehézségeknek neki menni imponáló nyugalommal, államférfiúi qualitás. De ha az imponáló nyugalom onnan ered, mert az általunk foganatba vett rendszabályok horderejét és eredményeit nem látjuk; ha onnan ered, mert egészen máshová vezetnek azok a rendszabályok, mint a mit általuk elérni akartunk, mint a hogy a t. minister úr a felekezeti ellentéteket akarta elsimítani és rendelete a felekezeti háborúra vezetett: akkor azon imponáló nyugalom többé nem államférfiúi qualitás. Elismerem, hogy jóakarat és jóhiszeműség, a melyet sohasem vontam kétségbe és a melyet — ismétlem — senkinek sincs joga két-