Képviselőházi napló, 1892. III. kötet • 1892. május 3–május 31.

Ülésnapok - 1892-57

0>gg Sí. országot ülés 1893. májas 21-én, saombatou. házban állást foglaltak. Megtámadtam akkor azt a rendeletet azért, mert alkotmányellenesnek tartottam, (Igaz! Úgy van! a szélsőbalon) hogy a kormány rendeleti úton vallási ügyekben kihágást statuálhasson; megtámadtam azért, mert az 1868. évi LIII. tcz. 12. §-a, habár a szülők természetes jogát gyermekei vallásának meghatározását illetőleg korlátozta ugyan, de egyenesen kizárta annak lehetőségét, hogy eme megszorítás büntetőjogi kényszer útján is érvényesíthető legyen és végül megtámadtam a rendeletet azért, mert a katholikus felekezet papjaitól oly activ cselekvőséget akart kikényszeríteni, a mely a vallás dogmaticus tételeibe ütközött és a minélfogva ezt a rendeletet, mint a lelkiismereti szabadságba ütközőt perhorrescálni kellett. Akkor az igen t. minister úr a házban azt bizonyítgatta, hogy a rendelet dogmába nem ütközik. Tegnapelőtt beismerésben volt s remélem, kellő alkalma is volt meggyőződni arról, hogy a rendelet csakugyan dogmába ütközött, mert illetékes tényezők nyilatkoztak arra nézve, hogy a rendelet dogmaticus akadályokba ütközik és végrehajthatlan. A katholikus egyházban a legilletékesebb tényezőknek, azt hiszem, a főpapokat és az egyházfejét kell elismerni és ezek e kérdésben annak az alpapságnak adtak igazat, a melyet az igen t. cultusminister úr híres beszédében a lelkiismereti szabadságot sértő eme rendelet elleni mozgalma miatt forradalminak nevezett. Pedig, hogy e rendelet az államot mily veszélyes térre sodorta, azt egyetlen tény által kívánom megvilágítani és ez az, hogy e rendelet révén történt mindennapi meghurczoltatások és büntetések daczára az állam minden hatalma nem volt elégséges arra, hogy bár egyetlen egy esetben is e rendelet iránti engedelmességet kényszeríthette volna. Az elkeresztelési vitában, midőn az igen t. cultusminister úr a culturharcz lehetőségét vitatta, okoskodását egy siefinitiora alapította,, azt mondván: a culturharcz nem egyéb, mint az államhatalom összeütközése az illetékes egyházi hatalommal egyházi téren. A defmitio akkor is, ma is helyes. De az is bizonyos, t. képviselőház, hogy az elkeresztelési rendelet által teremtett helyzetnek minden vonása teljesen kimeríti a culturharcz eme fogaimát. Az 1868-iki törvényhozás bölcsessége, midőn a 12- §-tól mmden ellenkező kísérlet daczára a büntetőjogi sanctiót megtagadta — és a mint értesültem — nem állok jót érte, relata refero — Csengéidnek válaszolta volna Deák Ferencz, hogy ha mi büntetőjogi sanctioval látnók el a törvényt, az mindjárt a culturharczot jelentené — öntudattal tagadta meg a büntetőjogi sanctiót, mert már akkor akarta ezt a culturharczot elkerülni. És a kik ezt az intentioját a törvényhozásnak erőszakosan félremagyarázták és a rendeletet kiadták, ezt a culturharczot azok idézték elő. Daczára annak, hogy a culturharcz előre látható volt, a törvényhozás többsége mégis annak fentartásu mellett nyilatkozott. Meglehet, t. képviselőház, hogy opticai csalódás részemről, de a mint visszaemlékezem arra a szavazásra, úgy tetszik nékem, mintha a kormány álláspontja mellett ugyanazok az elemek tömörültek volna, a melyek egykor a nemzet szabadsága ellen intézett Josephini rendeleteket üdvriadallal üdvözölték. T. ház! Maga a többség, a mely a rendelet fentartása mellett nyilatkozott, sem volt meggyőződve annak alkotmányosságáról. Nem azért tömörültek oly lelkesen mellette, mintha törvényessége iránt tiszta és világos meggyőződésük lett volna, hanem sajátszerű logika folytán odajutottak, hogy miután a rendelet visszavonása által az állam tekintélye csorbulást szenvedne: tehát meg kell mentenie az állam tekintélyét. Ez azonban, t. ház, az állam tekintélyének egyenes félreismerésén és egy ethikai tévedésen alapúi. Mert az állam tekintélye soha sem nyugszik a kormányok és a változó többségek szeszélyes bölcsességén, hanem az absulut igazságon (Igaz! Úgy van! bal felől.) és mindaddig, a míg a kormány és a törvényhozás ezen erkölcsi alapon áll, addig működésében vele van az állam tekintélye is, azon túl oompromittálhatják saját tekintélyüket, ártathatnak ezzel a nemzet és az állam érdekeinek, de az állam tekintélyének többé nem árthatnak. (Igaz! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Van azonban egy eset, t. ház, midőn az állam tekintélye komoly veszélyben forog és ez az eset az, midőn egy jogtalan rendelet utján az állam saját hatalmi körét átlépve, a lelkiismereti szabadságot sérti me^ és ez által, a mint a mini«teri definitio mondja, beleütközik az illetékes egyházi hatalomba oly téren, a mely az egyház kizárólagos hatáskörének van fentartva. És ha az ily összeütközés folytán az állampolgárok az állami akaratnak ellenszegülni kénytelenek, a nélkül, hogy az állam minden hatalma ezen ellenszegülést megtörni képes volna: akkor, t. ház, ragaszkodni egy ily rendelethez és azt makacsul fentnrtani akarni, az igenis compromittáIhatja az állam tekintélyét. (Helyeslés a szélső baloldalon.) A t. közoktatásügyi minister úr, ki tegnapelőtti beszédjében ezen vallási kérdésekben a kivezető fonalat akarta megtalálni, ezzel ellenkező meggyőződést és tapasztalatot vont le az 1890. évi február 26-án kiadott rendeletre nézve. Jelesen — és ezt nem vonta soha senki sem kétségbe és készséggel ismeri el mindenki — hogy a rendelet kibocsátásakor az ő jóhiszemű-