Képviselőházi napló, 1892. II. kötet • 1892. márczius 30–május 2.
Ülésnapok - 1892-26
38. orttóágos ülés 1893. április 1-én, pénteken. 5S minister úr is beismert, hogy tudniillik parlamentáris kötelesség lett volna reá néz?e, hogy ha indispositioja ebben nem akadályozza, még a vita bezárása előtt felszólaljon. (Igaz! Úgy van! bal felől.) Mert mi — s ezt úgy hiszem, mondhatom az ellenzék másik részének neyében is — távolról sem szándékoztunk hosszú vitát előidézni, legfölebb tehát egy nap különbség lett volna. De az megint tény, hogy ha a t. pénzíigyminister úr a vita bezárása előtt mondja el beszédét, ahhoz a képviselőház néhány tagjának kétségkívül lett volna hozzászólása. így azonban, ha két napon át kizárólag az ellenzék szól s a túlsó oldalról sem képviselő, sem minister nem szólal fel — mert hiszen az, a mit a minister elnök íxr mondott, miként maga is jelezte, nem a költségvetésre, hanem egy közbejött incidensre vonatkozott — nem volt mihez szólani; pedig, ismétlem, ha a t. pénzügyminister úrnak az imént elmondott beszédét előbb hallottuk volna, legalább még egy napi vitára lett volna nemcsak alkalom, hanem ok és szükség is. így, bár egyszeri hallás után mindazon fontos nyilatkozatra, melyet a t. pénzügyminister úr tett, nem vagyok képes válaszolni, mindazáltal egy pár dologra bátor leszek lehető rövidséggel reflectálni. (Halljuk! Halljuk!) A t. pénzügyminister tir mindenekelőtt az államháztartás egyensúlyának két ellenségéről beszélt. (Bálijuk! Halljuk!) Az egyik ellenség: a vérmes remények; a másik: a túlfeszített igények. Hogy túl vérmes reményeink legalább nekünk, az ellenzéknek, nincsenek, azt méltóztatott megérteni úgy az én felszólalásomból, mint Molnár József és gr. Apponyi Albert t. képviselőtársaiméból. (Igás! Ügy van! a balés szélső baloldalon,) Hogy pedig túlfeszített igényekkel állanánk, vagy állottunk volna elő a közelmúltban a t. pénzügyminister úrral szemben: úgy hiszem, hogy erre szintén igen nehéz lett volna példát felhoznia, ha csak nem a pénzügyi bizottságban most tárgyalás alatt levő törvényjavaslatra czélzott, mely a tisztviselők javadalmazásáról szól. Ott igenis egyikünk-másikunk kifejezte azon óhajtását, hogy segíteni kell különösen az alsóbb rangosztályokban levő tisztviselőkön, a kik megközelítőleg sincsenek abban a helyzetben, hogy megélhessenek, (Igaz! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Ezt, azt hiszem, a t. kormány nem tekintheti túlfeszített igényeknek. De a t. pénzügyminister úr óvakodott egy harmadik ellenséget említeni, holott pedig a mi államháztartásunk egyensúlyának ez az igazi ellensége: nem említette a közös hadügyministert. (Igaz! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) A t. pénzügyminister úr méltán dicsekedhetett vele, hogy az utolsó alkalommal a hadügyi igényeket azon mértékre tudta reducálni, a mely megközelítőleg megfelel pénzügyi helyzetünknek ; de tény az, hogy azok a túlfeszített követelések tétettek és tétetni fognak jövőre is. Hiszen a pénzügyminister úr bécsi collegája már is bejelentette a Reichsrathban, hogy a kö • zelebbi budget előterjesztése alkalmával el lehetünk készülve a hadügyi költségek újabb fokozására. Ezzel az ellenséggel méltóztassék megküzdeni s ezért aztán nemcsak mi leszünk hálásak, hanem az ország is. (Igaz! Úgy van! a szélsőbalon.) Visszatérve múltkor tett megjegyzéseinkre, hogy az egyensúly helyreállítását első sorban a nemzet áldozatkészségének, viszont a megromlott pénzügyi helyzetet, a mely ezelőtt három évvel volt, egyenesen a t. túloldalnak lehet köszönni; a t. pénzügyminister úr ezzel szemben azt a kérdést vetette fel, hogy mondjuk meg tehát igazán, ki az oka annak a romlott pénzügyi helyzetnek? (Halljuk! Halljuk!) Ha őszinteségünkre apellált, akkor őszintén vagyok kénytelen felelni. Ennek oka a cabinet jelenlegi feje, gr. Szapáry ff Gyula volt. (Igaz! Úgy van! a szélsőbalon.) O rontotta meg Magyarország pénzügyeit annyira, (Igaz! Úgy van! a szélsőbalon.) hogy oly nagy áldozatokat kellett hozni. Vagy már végkép méltóztattak megfeledkezni azon híres póthitelekről és azon bizonyos pénztári készletekről, melyeket nekem és Horánszky t. képviselőtársamnak kellett a képviselőház előtt úgyszólván felfedeznünk s melyeket önök eltagadtak, eltagadtak mindaddig, míg többé tagadni nem lehetett, mert nem volt pénz a cassában. (Igaz! Úgy van! a szélsőbalon. Derültség.) Vájjon ezt az állapotot nem önök s nem egyenesen a t. ministerelnök úr mint pénzügyminister okozta? Megfeledkeztek már arról a híres októberi ministertanácsról, a mely még Tisza Kálmán ministerelnöksége alatt tartatott, még pedig azon rettenetes pénzügyi gazdálkodás folytán, melyet akkor a pénzügyminister úr folytatott, mikor minister tanácsot tartottak egyenesen azon czélból, hogy megállapítsák, hogy azontúl egyetlen egy minister se léphesse túl a maga budget-jét. Mindezeket a pénzügyminister úr nagyon jól tudja, hisz abban az időben már ministeri tanácsos volt s már akkor is elegendő befolyása volt Magyarország pénzügyeire, úgy hogy e dolgok ő előtte titkot nem képeztek. Azt is kérdi a t pénzügyminister úr, hogy ha akkor más párt jutott volna hatalomra, szemben a pénzügyi helyzet akkora ziláltságával, kikerülhette volna-e azt, hogy nagy adókat vessen ki? Erre azt mondom, hogy tökéletesen igaza van. A pénzügyi helyzet annyira meg volt rontva, hogy ha a mi pártunk, vagy a
