Képviselőházi napló, 1892. II. kötet • 1892. márczius 30–május 2.
Ülésnapok - 1892-32
204 $2. orsíágos Illés 1892. úprills 8-ftn, pénteken* a többi táreza költségvetésével abban, hogy a kiadások itt is emeltetnek és hogy a költségvetés indokolása itt is az, hogy a kiadások emelését az egyes közigazgatási munkakörök fejlődése teszi szükségessé. Bizonyos az, t. ház, hogy bármely organisált munkakörnek a dolog természete szerint egy vagy más irányban fejlődnie kell; de végre mégis csak az lehet a kérdés, hogy ez a fejlődés tartalmilag minő értéket representál. A ki közelebbről ismeri a mi belügyi kormányunk által vezetett vagy felügyelt közigazgatásunk administrationalis viszonyait, annak lehetetlen szemet hunyni az előtt a köztapasztalat előtt, hogy mi a jó közigazgatás hátrányára a bureaucratismus veszedelmes lejtőjén oly mélyre jutottunk, hogy ha ebben volna valami dicsőség, ezt a dicsőséget a Bach- és Sehmerling-koräzakok sokat gúnyolt typicus bureaueratiája is megirigyelné tőlünk. Talán mulatságos volna a bureaueratismus, külö nősen a magyar bureaucratismus gyarlóságai felett szemlét tartani és a felett élczelődni. De ezt nem teszem, mert az élczelődés ingerét a dolog komoly és bántó volta elnyomja bennem. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Csakis annak a közvélekedésnek adok kifejezést, hogy a mi mai zavaros, czikornyás administrationalis rendszerünkkel oda jutottunk, hogy azt a munkakört, a melyet egy ember a maga természetes józan eszével könnyen elláthatna, ina helyette több egyén kénytelen kerülő utakon, tehát drágábban végezni. (Úgy van! Úgy van! a hátoldalon.) Egy szóval: fogy a sok tinta, papiros, a a tisztviselők sokat fáradnak, de érdemileg keveset végeznek. És mindennek nincs más oka hosszas megfigyelésem szerint, mint a központosított közigazgatásra való folytonos és szakadatlan törekvés, a mely kiöli tisztviselőinkből az önálló gondolkodást, az alkotmányos, a szadabb felfogás iránt való tiszta érzéket, (Úgy van! Ügy van! a baloldalon.) azt a nemes tettvágyat, a mely minden alkotmányos országban a kormányzottak javára szolgáló üdvös alkotásoknak legjobb erőforrása és morális tényezője szokott lenni. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) A mi központi kormányunk a saját kényelme szempontjából minden kezeügyébe kerülő dolgot s viszonyt egyenlősíteni és egyöntetűvé akar tenni; Számolni a helyi viszonyokkal nem kíván: pedig a jó közigazgatás és annak sikere a helyi viszonyok alapos ismeretéből és az erre alapított harmonicus czélszerü intézkedésektől soha el nem választható. (Élénk helyeslés bal felől.) Innen van az, hogy a mi négy fal közé szorított tisztviselőink tájékozatlanságból kénytelenek úgy végezni teendőiket, mint az a vak kovács, a ki kalapácsolásd közben a Szeg fejére nem tud ütni. (Úgy tan! Úgy vem! a szélső baloldalon.) Nem szándékozom, nem is akarhatok ez alkalommal a közigazgatás kérdéseire kiterjeszkedni, (Halljuk! Halljuk!) csak annyit jegyzek meg a felvetett tételből kifolyólag, hogy a mennyiben a t. központi kormány csakugyan úgy vélekedik, hogy mindenmunkaköri fejlődés okvetlenül együtt jár a költségvetéssel, a kettő egymástól elválaszthatatlan; akkor azt kérdem a t. központi kormánytól : micsoda igazságos alapon, micsoda logikai mérték szerint kívánja az 1883. évi XV. törvény bilincsei által lekötött vármegyéktől azt, hogy ezek tovább fejlődhessenek ? Ugyan mit szólna hozzá a t. központi kormány, ha nyolcz-kilencz év óta az ö költségvetése változatlanul maradt volna, ha a törvényhozás az ő költségemelési igényeit ennyi idő óta soha meg nem szavazta volna? Azt hiszem, ily alapon nem vállalkozhatott volna a kormányzásra. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Tudjuk, t. ház, micsoda számítások alapján alkottatott meg a megyék évi dotatioját megállapító — említettem — törvény. Én c^ak egyetlen példát hozok fel, pedig bizonyosan több is lehet olyan az országban. A megyék dotatiojának megszabását megelőző években, egyik vármegye alispánjának egyéb jó tulajdonságai közé tartozott külö nősen tündökölni a köztakarékosság erényében, hogy szólammal fejezzem ki magamat, kétszer is a fogához vert minden garast, mielőtt abból egy krajezárt kiadott volna. És mi lett ennek a következése, t. ház? (Halljuk! Halljuk! a szélső baloldalon.) Az, hogy a t. kor mány nagy elismerésben részesítette ezt az alispánt, de, a vármegyének nem volt benne köszönete, mert e vármegyének évi dotatioját is a többi éveken át elért takarékossági eredmény átlagok mértékéhez képest a lehető legszűkebbre szabta. (Közbeszólás a szélső baloldalon : Ez a köszönet a takarékosságért!) Most már t. ház, hogy ez a vármegye továbbra is élhessen, haladhasson, másrészt pedig a központi kormányzat által követelt különféle czikornyás, sok embert foglalkoztató, de tulajdonképen semmi belértékkel nem bíró feladatoknak is megfelelhessen, kénytelen volt — hozzáteszem, a központi kormány beleegyezése és hozzájárulásával — felszaporodott szükségleteinek fedezhetesére a vármegye gyámpénztárának tartalékalapjához fordulni, mindennemű szükségleteit, a melyeknek tulajdonképen a gyámpénztár rendeltetéséhez és eredetéhez semmi köze, ebből a pénztárból meríteni. És így fosztatott meg tisztelt ház, ez a vármegye egy oly alap további jövedelmezőségétől, mely igazán hívatva lett
