Képviselőházi napló, 1892. II. kötet • 1892. márczius 30–május 2.

Ülésnapok - 1892-31

178 Hl., országos Síéi IStó. április Un, eíöto'rtSlfik a második füzet, a belügyministerium költségvetésének tárgyalása. Molnár Antal jegyző (olvassa): Belügyministerium. Központi igazgatás és földtehermentesítési pénzalap ni. kir. igazgatósága. Rendes kiadások XY. fejezet, 1. czím. Rendes bevételek IV. fejezet, 1. czím. Bobula János! Bobula János: T. képviselőház! Midőn az előttünk fekvő költségvetés tételeit most már részleteiben vizsgáljuk, kell, hogy azokat természetszerűleg az ország tényleges viszonyaival és szükségleteivel összehasonlítsuk és összhangzatba hozzuk. Hódolok annak az elvnek, hogy az államháztartás egyensúlya fentartassék. Hanem épen azért, mert ez elvnek hódolok, kell, hogy a közgazdasági ágazatoknak olyatén fejlődését is óhajtsam, mely lehetővé teszi épen az államháztartás egyensúlyának biztos és maradandó fennállását. Készséggel elismerem a költségvetés megokolt tökéletességét és az egyensúly domináló jellegét, mely igaz alapokra lefektetve, a közgazdasági okosság követelményeinek megfelel. Nem is a költségvetés ez irányáról akarok szólani; hanem midőn a t. ház szives türelmét rövid időre igénybe veszem, a haladással és a műveltséggel lépést tartó, mindig fokozódó szükségleteinkre és azok fedezésére, tekintettel a mindinkább terjedő nagymérvű kivándorlásra, óhajtanám a t. ház figyelmét felhívni. (Halljuk/) Mely figyelemért már azért is bátorkodom esedezni, mert mikor a törvényhozó testűlet házának a küszöbét átléptem, avval a szándékkal jöttem be, hogy mint olyan ember, a kinek egész élete csak munka volt, itt is az idejét nemcsak a vitatkozásnak, hanem munkának is szentelheti a közgazdaság terén; (Helyeslés.) annál inkább, mert az én hitem az, hogy ha csak vitatkoznánk, akkor az elpusztulásról gondoskodni nem kellene, az bekövetkeznék magától. Abból az elvből kiindulva, hogy az állam alapelemeit a föld és a nép képezi: természetszerűleg e két elemre fordítjuk a szorgos és az odaadó ápolást. Mezőgazdaságunk okszerű mívelése mellett a nép állapotára és úgy szellemi, valamint anyagi viszonyaira és fejlődésére gondot kell fordítanunk. Már pedig minden körültekintő gondoskodásunk mellett avval a rideg és szomorú ténynyel állunk szemben, hogy népünk jelentékeny része — és pedig a szorgalmas, a munkát szerető része — nem lévén képes szükségleteit fedezni, elhagyja hazáját és kivándorol a világ minden részébe, de különösen Amerikába. A tegnapi lapokban olvashattuk, hogy a kivándorlók száma oly rendkívüli nagy, hogy a szállítási költségeket 10 százalékkal felemelték. Ezen társadalmi betegség annyira elharapózott, hogy hazánkfiai már egész kolóniákat képeznek Amerikában és csak Cleveland 250.000 lakost számláló városban van 15 különböző magyar egyesület Sőt e városban nagyszerű »Hungaria Hall« fényesen berendezett termekből áll rendelkezésre. New-Yorkban pedig még több magyar egylet van és nyilvános helyiség, melyeket honfitársaink igénybe vesznek. E mellett nem szabad elfelejteni, hogy a kivándorlás jelenleg még oly enyhe természetű, hogy az illetők jó nagy része visszajön vagy pedig tetemes összeget küld haza, hogy segítse övéit. De ha majd azt fogja tapasztalni, hogy minden igyekezete hasztalan és elégtelen a szükségletek kielégítésére : és azt fogja tapasztalni, hogy nem gondoskodunk a kereseti források megnyitásáról : akkor majd végkép elmegy és soha többé vissza nem tér. (Igaz! Úgy van!) Különben valljuk be, hogy a kivándorlás akkor is veszedelmes, ha az emberek visszajönnek és ha pénzt is hoznak; mert a visszatérő emberek mindenféle ideákkal telítve jönnek haza és oly tanokat hirdetnek, melyeknek nálunk talajuk ugyan nincs, de a melyek terjesztése veszedelmes lehet a társadalomra. A kivándorlás riasztó jelenségének a megvizsgálásánál szeretnők hinni, hogy a kivándorlási mánia csak népünk rossz szokásának a kifolyása, melyet lelkiismeretlen ügynökök mesterségesen táplálnak. Hiszen nem lehet tagadni, hogy hazánk egyes vidékeinek a lakossága hódolva rossz régi szokásainak, kivándorol. Azt sem lehet tagadni, hogy az ügynökök elcsábítják népünk jó részét a kivándorlásra. Hanem az is bizonyos, hogy nekünk is van saját, benfentes ügynökünk, a ki népünk legnagyobb és romlatlan részét, és én erről szólok, nem csábítja, hanem egyenesen kényszeríti a kivándorlásra. És ez a saját benfentes ügynökünk a falvainkba és városainkba munkahiány következtében betóduló éhség, mely bekopog a szegény család ajtaján (Igaz! Úgy van!) s inti őket, hogy ha a mindig növekvő szükségleteknek eleget akar tenni és ha nem akar nyomorultan tönkremenni, gondoskodjék saját fentartásáról. A családfő ilyenkor az idegen ügynökök hozzájárulása nélkül, csak a maga kebelbéli ügynökére hallgatva, kezébe veszi a vándorbotot, megcsókolja szülőföldjét, mely nem nyajt neki kereseti forrásokat és megy a nagy világba a czélból, hogy övéit megmenthesse az éhhaláltól és hogy a növekvő szükségleteket kielégíthesse. (Igaz! Úgy van!) Mi ugyan az ilyen kivándorlóknak útját álljuk; vissza akarjuk tartani hazájukban és az I egyes vasúti állomásoktól visszahozatjuk, de