Képviselőházi napló, 1887. XXVII. kötet • 1891. október 3–1892. január 4.

Ülésnapok - 1887-582

682. országos ülés 1891. a tanítói fizetés minimumának 600** frtra leendő felemeléséért esedezik. Tárgyalás és jelentéstétel végett kiadatik a ház közoktatási bizottságának. Az elnökségnek több előterjesztése nincs. Más előterjesztés sem lévén bejelentve, következik a napirend: a német birodalommal, Olaszországgá], Belgiummal és a Svájczcza] kötött kereskedelmi szerződések becikkelyezéséről szóló törvényjavaslatok általános tárgyalásának folytatása. Ki következik? Nagy István jegyző: Helfy Ignácz! Helfy Ignácz: T. ház! Nem szándékozom ezen, habár igen kedvező alkalommal azon kérdéssel foglalkozni, mekkora előnyt nyújtana nekünk az, ha általában a nemzetközi szerződésekké], de különösen a jelenlegiekkel szemben a tárgyalásokat teljesen önállókig, külön magyar vámterűlet alapján folytathattuk volna. Jelezte ezt röviden Kun Miklós t. barátom és kifejtette bőven, szerintem igen helyesen, Mudrony Soma t, barátom. Egyet azonban erre vonatkozólag meg kell jegyeznem: hogy a. közös vámterület hívei a többi érvek között, mint legtetszetősebbet, fel szokták hozni azt, hogy nem volna illő dolog és visszás állapot volta az, ha két, ugyanazon egy fejedelem alatt élő állam egymással folytonos vámháborúban élne. No hát erre az érvre csattanós választ adott a múlt héten Bécs városának egyik képviselője, a ki oly méltánytalan, lényegében, tartalmában oly igazságtalan, formájában oly provocáló, oly sértő támadást intézett a magyar állam ellen, hogy a legellenségesebb vámháborúban élő nemzetek is tartózkodnának attól, hogy egymás irányában ilyen kifejezéseket használjanak. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Ez jellemzi azt a rendkívüli kedves, előzékeny, baráti viszonyt, melyet a vámterületi közösség előidézett. (Úgy van! Tetszés a ssélső baloldalon.) Él most áttérek a dolog lényegére, (Halljuk!) Sajátságos tünettel találkozunk a szőnyegen levő törvényjavaslatokkal szemben. Sem itt, sem a többi érdekelt államokban nem találkozott eddig egyetlenegy ember sem, a ki valami nagy lelkesedéssel, örömmel fogadta volna e javaslatokat; sőt mondhatni, hogy az első benyomás, a mit elolvasása után az ember nyert, bizonyos kiábrándulás volt, kiábrándulás különösen a hosszú tárgyalásokkal szemben és még különösen azon óvatos titoktartással szemben, melyet oly hosszú ideig megőriztek és a melyről az emberek most, mikor látják, hogy az eredmény kereskedelmileg tisztán a tételekre nézve nem oly lényeges, nem tudják megérteni: tulajdonképen miért volt az a nagy titokzatosság? Annyira megy ez a kiábrándulás! érzet, hogy szinte a túlságba csapván, nem is látják azon deezember 2í.én, hétfőn. 4-71 tényleges előnyöket, melyek habár nem nagyok, de mégis megvannak a szerződésekben és a melyeket később beszédemben röviden érinteni is fogok. Ezzel a tünettel szemben áll az a másik, hogy daczára ennek a kiábrándulási érzetnek, egészében, maguknak a szerződéseknek létrejöttét mindenki vagy majdnem mindenki, különösen az érdekelt államokban, bizonyos megelége déssel, hogy ne mondjam, örömmel fogadja. E látszólagos ellenmondás magyarázatát én abban találom, hogy ezek a szerződések, bármennyire ki nem elégííők egyes részleteikben egyik államra sem, egészükben mégis két nagy czélt érnek el: megszüntetnek ugyanis egy riszszás állapotot, mely szűkebb körben régóta fennállott és általánosságban törekszenek megszüntetni korunknak egyik legnagyobb absurdumát. Az első, azaz a szűkebb körben létezett visszás állapot az, hogy oly államok, melyek saját népeiknek jövőjét, saját lételük sorsát egymáshoz kötötték szövetség utján; a közgazdaság terén, tehát azon a téren, a mely utóvégre a népek jólétének forrása, a legdühösebb háborút folytatták egymás ellen s ez most meg van szün tetve legalább 12 évre. Igaz, hogy ez állapotra rá lehet alkalmazni azt a kifejezést, melyet a politikai békére mondunk, hogy nem egyéb, mint közgazdasági fegyveres béke; mert hiszen a magas vámok meglehetősen fenn lettek taitva; de mégis béke és pedig 12 esztendőre. Ennyiben tehát ez a visszás állapot megszűnt. Az általánosságban létezett visszás állapot, melyet korunk egyik legnagyobb absurdumának neveztem és a mely minden esetre már többször feltűnt minden gondolkozó ember előtt, abban áll, hogy addig, míg egyfelől a nemzetek óriási módon, majdnem pénzügyi kimerülésig feszítették meg erejüket azért, hogy forgalmi, közlekedési eszközöket hozzanak létre, hogy a nemzeteket és azoknak árúit egymáshoz minél közelebb hozzák, hogy a cserét minél inkább előmozdítsák és mikor vaunak országok, melyek ezen erőfeszítések folytán egyenesen a tönk szélére jutottak — ilyennek jelezhetem Spanyolországot, azután Olaszországot, mely annak köszönheti első sorban nagy pénzügyi calamitásait és itt van saját hazánk, mely a közösügyek költségei mellett minden esetre leginkább azon terhek akiit roskadozott össze, melyeket a közlekedési eszközök létrehozása rótt reá — mondom, míg egyfelől a nemzetek, szerintem igen helyesen óriási erőfeszítéseket tettek, hogy a nemzetközi forgalmat előmozdítsák; másfelől majdnem egyidejűleg oly kereskedelmi politikát követtek, mintha más feladatuk nem lett volna, mint hogy megakadályozzák azt, hogy a létrejött forgalmi eszközök czéijuknak megfelelhes-