Képviselőházi napló, 1887. XXVII. kötet • 1891. október 3–1892. január 4.

Ülésnapok - 1887-579

408 579."«rszáeos Blés 18»1 december 17-én, estltlírf SkÖn. helyezek arra, hogy a t. ház ebben a kérdésben ne határozzon ma úgy, mint a törvényjavaslat eontemplálja és melyet a t. ininister úr ma benyújtott módosítványa nem változtat meg, mert hiszen a tanítói pályára 21 — 22 éves korában lép az illető és ha fsak a 65-ik életév az, melynek elérésével joga van magát önként nyugdíjaztatni és egész fizetését nyugdíjként élvezni, az még több, mint negyvenévi szolgálat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a t. minister úr módosítványa így is el nem fogadható és a maga szempontjából helyes nem lehet és mely nem áll ellentétben azzal a módosítványnyal sem, a melyet én benyújtani kívánok; mert lehet, hogy valaki később kezdi meg a tanítói pályát és akkor méltányos, hogy a 65-ik életév elérése után teljes nyugdíjjal léphessen vissza. Én tehát azt vagyok bátor indítványozni a t. háznak, hogy a javaslat 2-ik szakaszában a 40 beszámítható év helyett fogadja el ne csak a néptanítókra, hímem a gyakorló iskolai tanítókra is a 35 évet, mert ne tegyünk köztük semmi különbséget. (Helyeslés bal felöl.) Bármily helyes elmélet az és formailag bármily jogos is az, a mit Illyés Bálint képviselőtársam contempíál, mégis azt gondolom, hogy köztük mégse alkossunk differentiákat, mert talán akkor a t. ház is hajlandóbb lesz egy átlagos számban mindenkire nézve egyformán megállapodni. (Helyeslés bal felöl.) És a 35 év annál is inkább elfogadható, mert midőn a t. ház a néptanítók nyugdíjával foglalkozik, az állam úgy szólván semmiféle áldozatot a tanítókért nem hoz. A t. kormány is mindössze azt tette — és ez is érdeme, elismerem, — hogy kiszámíttatta: milyen kulcs szerint lehet e kérdést megoldani a létező nyugdíjalapból az államnak bármely újabb megterheltetése nélkül ? Ha ezzel a czélt el lehet érni, jó, azt értem, de hogy elvként mondassák ki, hogy másként nem szabad, mert terhet nem vállalunk: ezt a magam részéről nem fogadhatom el, miután az a legnagyobb igazságtalanság az egész tanítói testülettel szemben. És azután az államnak is saját magával szemben sem szabad ily álláspontra helyezkedni, mert ha szégyenletes állapotok voltak azok, melyek eddig fenforogtak, ezek megváltoztatásával nem szabad egy nem kevésbbé szégyenletes elvet törvénybe iktatni, azt, hogy az állam egyáltalában nem megy bele abba, hogy a néptanítókért terhet vállaljon el. Ennélfogva én a 2-ik szakaszhoz a következő módosítványt vagyok bátor a t. háznak nagybecsű figyelmébe ajánlani (olvassa): »A 778. számú törvényjavaslat 2. szakaszának 2. alineájában e helyett: »legalább 40 beszámítható éven« tétessék: »35 beszámítható éven«. (Helyeslés hal felöl ) Madarász József jegyző.* KomlóssyFerencz! Komlóssy Ferencz: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Az általános vitában nem szólaltam fel azon kényszerhelyzetnél fogva, a melyet gr. Apponyi képviselőtársam is jelzett Miután azonban e szakaszt igen fontosnak, a leglényegesebbnek tartom valamennyi közt, hosszasabban is akarok hozzászólani. Kijelentem, hogy a javaslat, magában ugy, a hogy van, az én igényeimet ki nem elégítette ós legkevésbbé vagyok azon helyzetben, hogy annyi elismeréssel halmozzam el a minister úr e legújabb alkotását, mint a hogy ezt Roszival t. képviselőtársam tette. Mert legcompetensebb bírálói e javaslatnak kik lehetnek? Maguk a tanítók. Ha a magyarországi országos tanító-egyesület a 16 szakaszból álló törvényjavaslatra 12 szakaszszal felel és 12 pontban jelzi sérelmeit, ez által meg van mondva az, hogy a törvényjavaslat szerencsésnek épenséggel nem mondható. Én, a ki a mai napig mindig a népnevelés terén mozgok, úgy vagyok meggyőződve, hogy népnevelésünk miseriai szoros összefüggésben vannak a tanítók anyagi existentiájával. (Úgy van! bal felöl.) Ha segítünk a tanítók anyagi helyzetén, javítunk magán a tanügyön is. Azért, a mióta a t. háznak tagja vagyok, 1884. óta, minden évben minden költségvetés tárgyalásakor két dolgot sürgettem, még pedig: a tanítók fizetésének felemelését és a nyugdíjtörvény revisioját. íme, a nyolez esztendő végén elértem azt, hogy a minister úr benyújtotta e javaslatot. Én, t. képviselőház, különösen a 2. pontot találom igen sérelmesnek s azért ehhez akarok hozzászólani. A nyugdíj nem más, mint tisztességgel és becsületességgel megfutott pályána k jutalma. Ez az általános felfogás. Sajnos, hogy ezen általános felfogás nem érvényesül a tanítóknál ; mert ha a jutalmat a munka, becséhez szoktuk mérni, akkor milyen jutalmat kaptak a tanítók mai napig? Kapták a koldusbotot. A minister úr valamivel segíteni óhajtott: a koldusbotra rátette a szeget. Köszönet érte. Támasztékai mindenesetre szolgál a szeg, de azért a koldusbot nem szün meg koldusbot lenni. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Igen csodálom, t. ház, hogy nem egyforma mértékkel mérnek azok a magasabb — irányadó — körök, mikor nyugdíjról és nyugdíjról van szó. Volt idő, midőn a ministereknek és főispánoknak nyugdíját állapították meg. És a milyen bizonyos az, hogy a munkánál nemcsak az időt veszik irányadóul, sőt még csak nem is egyedül a munkának a terhét— mert akkor a napszámosnak sokkal nagyobb jutalomban kellene részesülnie, mint bármely tisztviselőnek, — hanem rendszerint a qualificatiot, a képességet, a jellembeli tulajdonságokat is szoktak zsinórmértékül venni: ép oly bizonyos az is, hogy csak így tudom meg-