Képviselőházi napló, 1887. XXVII. kötet • 1891. október 3–1892. január 4.
Ülésnapok - 1887-573
mi 998. orsíägns ölés 1891. áwsísember J-én, hétWn. egyszerűsítették az egész eljárást. Azért hiszem, hogy lehetséges lett volna az olyan önkénteseket a második évben szabadságolni, a kikről látják, hogy tényleg netu rajtok múlik a tiszti vizsgát letenni, de nem bírn;<k a kellő képességgel. Miután e tekintetben hajlandóságot a katonai kormányzatnál nem látok és tapasztalataim szerint e kérdés megoldását a hadügyi kormány egyszerűen el akarja odázni, bár a második szolgálati évnek káros volta mindenki által, még a tisztikar által is el van ismerve: bátor vagyok a t. ház elé egy határozati javaslatot terjeszteni, a mely arra czéloz, hogy a második szolgálati év elejtessék. A jelentést különben ágy, a mint az van, tudomásítl veszem. Határozati javaslatom ííry szól: Utasítsa a képviselőház a honvédelmi ministert, hojry tegyeme.^a szükséges lépéseket az iránt, hogy a véderőrőí szóló 1889: VI. tcz. 55 §-ának az az intézkedése, mely az önkéntesek második szolgálati évére vonatkozik, elejtessék és erre nézve terjeszszen mihamarabb törvényjavaslatot a t. ház elé. (Helyeslés a bal- és szélső lahläalon) Elnök: A határozati javaslatot a képviselő ár maga felolvasván, azt újra. felolvasni nem szükséges. Szólásra ki következik? Nagy István jegyző: Irányi Dániel. Irányi Dániel: T. képviselőház! Mi kép nekem, bizonyosan önöknek is, t. képviselőtársaim, feltűnt az a sok, az a gyakori öngyilkosság, mely különösen az utóbbi időben a közös hadsereg keltejében előfordult. 21-- 22 éves ép, egészséges emberek, kiknek tulaj donképen mindenük, legalább a legszükségesebb mejívan: lakás, ruház t, élelem; kiket gondok már koruknál fogva, sem nyomnak, kiket ellenkezőleg a jövő remény nyel kecsegtet, ezt az életet egy niásután, mint valami haszontalan rongyot, eldobják maguktól és a fegyvert, a melyet tulajdonképen az ellenség ellen adtak kezükbe maguk ellen fordíják. Mi lehet ennek oka? A hírlapok többnyire és legtöbb esetben a rossz, a túlszigorú bánásmódnak tulajdonítják, a melyben az illetőket a felebbvalók, az altisztek és tisztek részesítik. A nélkül, hogy kellő adatok, előre bocsátott vizsgálat nélkül ezt a véleményt feltétlenül aláírnám, lehetetlen mégis tagadnom, hogy ennek a nézetnek valamelyes alapja van, főleg ha meggondolom, hogy hasonló öngyilkossági esetek a honvédségnél vagy épen nem, vagy a legritkább esetben fordulnak es.ik elő. (Felkiáltások : Van ott is!) Van. Gr. Károlyi Gábor: Gondoskodnak róla, hogy ott is legyen! Irányi Dániel: . . De aránylag sokkal kevesebb számmal. Pedig fegyelem, a mely nélkül hadsereg nem lehet, mert különben megbízhatatlan, hasznavehetetlen tömeg, fegyelem a honvédségnél is van, a mit bizonyít az az eredmény, melyet a gyakorlótéren, az összpontosításoknál elértünk és a melyet maga a király is elismerésre méltónak talált. A szolgálati szabályok is tudtommal körülbelül ugyanazok a közös had seregnél és a honvédségnél. Annálfogva a szabályok alkalmazásában kell rejlenie a különbség okának, mely a kétféle hadseregnél az öngyilkosságokat előidézi. Ugyanaz a kérdés fölmerült legközelebb a delegatiok előtt is, a mikor a hadügyminister úr kijelenté, hogy az ő tudtával a szolgálati szabályok pontosan megtartatnak, hogy embertelen bánásmód nem fordul elő és ha ily esetek mégis történnek, az illető tisztek a büntetést el nem kerülik. Nem vonom kétségbe sem azt, hogy a szolgálati szabályok az igazság követelményeinek egyrészt, másrészt a fegyelem törvényeinek megfelelnek. Azt se vonom kétségbe, hogy ha a hadügyminister, vagy valamely hadtestparancsnok elé alapos panasz kerül, a hibás tiszt megkapja a büntetést. De ha meggondoljuk, a mit a tapasztalás igazol, hogy a katona, kivált az újoncz, csak a legvégső esetben mer panaszra jelentkezni, attól való féltében, hogy azután elöljárója még inkább fogja vele rosszakaratát, haragját éreztetni: nem csodálkozhatunk azon, hogy kevés panasz történik és különösen kevés jut a hadügyminister tudomására. Azt mondtam, hogy a honvédségnél a fegyelem jó, sőt kitűnő. És e véleményt nemcsak mint a magamét, hanem mint igen illetékes katonaviselt emberek véleményét vagyok bátor nyilvánítani. Harmadéve halt meg egy jó barátom, nyugalmazott altábornagy, a ki miután előbb az osztrák hadseregben, azután 1848/49-ben a magyar honvédségnél vitézül szolgált s az új honvédség szervezetétől fogva egészen a legújabb időig ennél volt alkalmazva s altábornagyi rangot nyert: biztosított engem, hogy a honvédségnél a fegyelem oly kitüno, a minő az ő tapasztalatai szerint a közös hadseregnél nincs, daczára annak, hogy ennél a fegyelmet sokkal szigorúbban gyakorolják.Ugyane véleményt megerősítette közelebb egy honvédezredparancsnok. Annálfogva, ha oly fegyelem mellett, minő a honvédségnél alkalmaztatik s kitűnő sikerre vezet, lehet jó, megbízható hadsereget nevelni, azt gondolom, hogy a közös hadseregnél hasonló eljárás mellett hasonló eredményt lehetne elérni. S miért van mégis a kettő között különbség? Miért fordul elő aránylag — mindiíí erről beszélek, mert hiszen a honvédség sokkal csekélyebb számból áll, mint a közös hadsereg — miért van mégis aránylag- sokkal több öngyilkosság a közös hadseregnél, mint a, honvédségnél? Nézetem szerint először azért, mert a honvédségnél a tisztikar magyar és nemcsak a tani-