Képviselőházi napló, 1887. XXVII. kötet • 1891. október 3–1892. január 4.

Ülésnapok - 1887-561

130 661. orszáaros ülés 1891. október 19-én, hétfőn. politikai helyzetére vonatkozólag képvisel. (Helyeslés á jobboldalon.) Gr. Apponyi t. képviselő úr beszédjében, a mely egyrészt a kabinetet, de e mellett egyszersmind a pártot, mint olyat, külön is támadta, két vád irányúi kiválóan a párt ellen. Minthogy leghelyesebb az ilyen határozottan formulázott dolgokat szó szerint idézni, méltóztassék megengedni, hogy idézzem azt, a miben a vád velejét látom. (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) A t. képviselő úr a következőket mondta: »Király és nemzet, e két fogalom körül csoportosul a mi alkotmányos életünk és azért egyik főfeladatunknak tirtjuk azt, hogy a nemzeti akaratnak szabad nyilvánulása n választásoknál biztosíttassék, hogy a nemzeti politikának ezen a téren ellentéte — azt hiszem, ez alatt a szabadelvű pártot értette — a pártpolitikának souverainitása megtöressék, hogy ne állhasson a nemzet elé egy politikai társaság, a mely önnönraagát nélkülözhetetlennek nyilvánítja és proklamálja, a mely mögött állván a hivatalos apparátusnak egész elfojtó ereje, erre támaszkodva azt mondja: L'etat c'est moi! és a mely a nemzet szabad akarata nyilvánulásának útjába akadályokat gördít, a király és nemzet közé magát válaszfalul tolja.« T. ház! A vád tehát az, hogy a szabadelvű párt magát a korona és a nemzet közé tolja, válaszfalul és hogy a nemzet szabad akaratának kifejezését gátolja. Ezt a vádat nem egészen így formulázva, nem a pártra, hanem a cabinetre, a korona közvetlen tanácsosaira alkalmazva, hallottuk már igen sokszor a ház szélső balján levő padokról. Ez a parlamentaris ellenzékeknek egy ősrégi vádja és tulajdonkép a parlamentarismus őskorszakába tartozik és azt hiszem, kivált ha egy pártra vonatkoztatva hangzik fel. talán mégis, a parlamentarismus modern technikai fejlődésében már teljesen elavult. Kétségtelen, hogy e vádnak egy időben volt komoly értelme — nem Magyarországon, mert itt még akkor igazi parlamentarismus nem létezett — hanem a parlamentarismus ős haza jában Angliában, a hol nem igen volt alkalma a koronának a nemzet képviseletének igaz akaratát észlelni; csak tanácsosai révén hallhatta meg. De a parlamentarismus abban a stádiumában nem az volt a parlamentarismus igazi védőinek törekvése, hogy a parlament tevékenysége lehetőleg nyilvános legyen. Akkor, midőn a parlamentek első sorban az ellen voltak kénytelenek védekezni, hogy a tárgyalásaikon elhangzott szavak a nyilvánosság elébe ne kerüljenek s a korona közvetlen tudomására ne jussanak, mert féltek oly hatalmi beavatkozástól, melylyel szembeszáilui csak a legnagyobb veszély előidézésével, csak a parlamentarismus megrendítésével voltak képesek: akkor természetes volt, hogy a cabinetek ellen gyakran és méltán hangoztatták e vádat. De ha ma beszél valaki arról, hogy a korona egyéb politikai nézetekről nem szerezhet tudomást, mint a melyeket tanácsosai elreferálnak neki; ha ma mondják ezt, a nyilvános parlamenti tárgyalások, a szabad sajtó korszakában — a mikor minden elejtett szó, még a magánbeszélgetés is mindenkinek és így azon férfiúnak is tudomására juthat, a ki a koronát viseli és közéletünk minden mozzanatát oly lelkiismeietesen tanulmányozza — la ma mondják, hogy egy cabinet vagy egy párt válaszfalul áll a király és a nemzet közé, hogy nem lehet tudomása a királynak az igazi állapotokról, mert félrevezetik : ez legfölebb régi elhasznált phrasis, mely hatást tehet azokra, a kik politikával nem foglalkoznak, hutást tehet a választók bizonyos rétegére — bár én ilyeneket nem ismerek — de itt e teremben még sem lehet ezt csakugyan komolyan venni. (Élénk tetszés jobb felöl.) A második vád, a melyet a t. képviselő úr a szabadelvű párt ellen felhozott, voltaképen védelem és épen ezért nem is élesíti ki e kérdést. A vád arra irányúi, hogy e párt a közigazgatási reformra nézve front-változtatást vitt végbe. A t. képviselő úr ezt mondta: »Politikai nézetváltozást s mint a pénzügyminister úr magát kifejezte, saltomortalét lobbantanak szemünkre, midőn a túloldalon, a hol a municipalismus volt a hitvallás, azon pillanatban, a mikor a kormány az állami közigazgatást tíízte ki feladatául, az egész párt egyszerre átlépett az államosítás terére. Hát, t. ház, én azt akkor sem hibáztattam — erre nézve mondtam, hogy nem veti élesen szemünkre — ma sem hibáztatom., mert én a szíveket és a veséket nem vizsgálom, csak a tényt constatálom, hogy nagyobb ugrást egy politikai tényező nem tett a a 75-iki frontváltoztatás óta«. T. ház! Elismerem, hogy ez állítólagos frontváltoztatást Apponyi képviselő úr saját szempontjából sem volt hajlandó nekünk hibául felróni, minthogy oly reformhoz való csatlakozást involvál, a melyről azt hangoztatja, hogy neki egyik nagy politikai feladatának megvalósítását előmozdította. De a vád épen a formában foglaltatik, a melyben azt előadja. Azt mondja a t. képviselő úr, hogy a munieipalismus e párt hitvallása volt. Fel kell tennem azt a kérdést, vájjon úgy értette-e ezt a t. képviselő úr, hogy a munieipalismus ennek a pártnak hitvallása volt legelső megalakulásakor 1875-ben, vagy máskor. Én, megvallom, azt, hiszem, bár a szabedelvíí párt contiunitását azon idő óta állítom, hogy a^párt-