Képviselőházi napló, 1887. XXVI. kötet • 1891. julius 14–augusztus 17.

Ülésnapok - 1887-541

541. orszftgos ülés 1891. Julius 39-én, ssserdáa. ÍJJ73 szorítkozott, hanem kiterjedt az állami közigazgatás közvetítésére is. A törvény ezen intézkedése egyrészt particularis érdekek döntő befolyása alá helyezett oly kérdéseket, melyeket kizárólag országos szempontokból szabad megbírálni, de másrészt a törvényhatóságok túlterhelését idézte eló'.« Tehát ez a baj! Tehát ez a bajnak kútfeje. De ha a t. ministerelnök úr, illetve az indokolás szerint a mai rossz közigazgatás baja nem a választás, akkor a józan logica szabályai szerint viszont az orvosság nem lehet a kinevezés. De hát miben lehet az orvosság? Nem másban, mint ezen országos kérdéseknek a particularistieus érdekek döntő befolyása alól való kiemelése és a törvényhatóságok túlterheltetésének megszüntetése. Ehhez nem kell commentár, mert oly világos, minf a kétszerkettő: négy. Az indokolás álláspontját foglaltam el. És a f. ministerelnök úr mégis a kinevezéssel akar gyógyítani. Ha a közönséges életben valamelyik orvos a beteg fej helyett a talpat gyógyítja, charlatánnak, a tényt magát charlatanismusnak szokták nevezni. {Igaz! Ügy van! a szélsőbalon.) Hogy a politikai szólás mily szót használ az ilyféle politikai eljárás elnevezésére, azt nem tudom. Azonban ez esetből mégis következik egy taniVság, azt hiszem, hogy annak a jövőben hasznát is fogják venni. Be van ugyanis bizonyítva, mily igaz és helyes amaz alkotmányos axióma, hogy egy eszmét kellőleg csak azon párt testesíthet meg, a melynek az kenyere, a mely azt zászlajára írta és annak diadalra juttatásáért küzdött, mert különben a csecsemő idétlen lesz, a mit napnál is fényesebben bizonyít a jelen törvényjavaslat története, melyből a közigazgatási bizottság már 50%-ot lealkudott és t. szomszédaink legalább is 15%-ot kívánnak még lealkudni. Ezeket voltam bátor előadni a kinevezési elv, mint a jelen törvényjavaslat alapeszméjére vonatkozólag. (Helyeslés a szélsőbalon.) A mint kimutatni szerencsém volt, a t. kormány a bajok Ionforrását nem a választásban látja és mégis a választás fölött mondatik ki a halálos ítélet. És úgy az indokolásban, mint a közigazgatási bizottság jelentésében azon nézet domborodik ki, hogy a mai viszonyok között és a fokozódott igények folytán a mai választott tisztviselői kar nem üti meg a jó közigazgatás alapfeltételét képező mértéket, azért kívánják önök a kinevezést és azt úgy mutatják be, mint a jó tisztviselőknek csalhatatlan és kiapadhatlan forrását. Tegyünk félre mindent, t. ház, ne complicáljuk a vitát mellékes kérdésekkel, hanem hasonlítsuk össze a választást a kinevezéssel. (Halljuk! Halljuk!) KÉPVH. NAPLÓ. 1887—92. XXVI KÖTET. A kinevezésnek a gyakorlati életre két főirányban van kihatása. Kihatása van egyik irányban a közigazgatás minőségére, a másik közjogi természetű, ezt elvitatni nem lehet. Nézzük a közigazgatás minőségére való kihatását. A jó közigazgatás alapfeltétele első sorban szakképzettség a tisztikarnál. Tehát szakképzettség. Minő hatása lesz a kinevezésnek a tiszt viselői kar szakképzettségére? Hogy a szakképzettség a jó közigazgatás alapfeltétele, e tekintetben hivatkozom a közigazgatási bizottság jelentésére, mely ezeket mondja: »A tisztviselői állások megszűntek nobile offieiumot képezni és mai nap azokhoz annyi igény van kötve, hogy méltó hetöltetésök teljesen szakképzett egyéneket .. . stb.... feltételez.« És a közigazgatási bizottság jelentése arra a conclusiora jut, hogy: csakis kinevezés útján lehet biztosan teljes szakképzettséggel biró tisztviselőkhöz jutni. Hogy mii en lesz a kinevezett tisztviselők szakképzettsége: azt megmondja a törvényjavaslat 11. § a, mely így szól: »A tisztviselők, valamint a segédés kezelő-személyzet minősítését az 1883. évi I. t,-cz állapítja meg.« Ezen szakaszszal, t. ház, constatálva van, hogy a kinevezett tisztviselő szakképzettsége semmivel sem lesz nagyobb, sem kisebh, mint a választott tisztviselőké, mert ezeknek qualificatioját is ugyanez a törvényozikk szabta meg. És mégis azt hiszik a túloldalon, hogy elhitetik velünk, vagy a nagy közönséggel, hogy a kinevezett tisztviselő szakképzettebb lesz, mint a választott. Talán azt méltóztatnak hinni, hogy ha a kinevezett tisztviselő átveszi a belügyministertől kinevezési okmányát, rögtön megárnyékolja a szent lélek és szakértelme gyarapodni fog? Vagy tán azt a régi közmondást fogadják el helyesnek, hogy: a kinek az isten hivatalt adott, eszet is ad hozzá. De ez áll a választott tisztviselőkre nézve is. Most vagyok bátor kérdezni: vájjon nem szemfényvesztés-e akkor, midőn úgy a kinevezett, mint a választott tisztviselő szakképzettségét a törvény szabja meg, a kinevezést úgy állítani oda, mint a tisztviselő szakképzettségének garantiáját? Méltózt ittak továbbá felhozni a kinevezés mellett: »azon napról-napra jobban szembetűnő körülményt, hogy azon életpálya bizonytalanságánál fogva mindinkább kevesbedik azon szakképzett egyének száma, kik a vármegyékben a közigazgatási pályára lépni hajlandók.« A mai választási rendszer mellett ennek a bajnak a fenforgását, lehetőségét megengedem, de azt tartom, hogy ezen bajnak előtérbe tolásával propagandát csinálni a kinevezésnek nem őszinte eljárás. Nem őszinte pedig azért, mert nem 85