Képviselőházi napló, 1887. XXVI. kötet • 1891. julius 14–augusztus 17.

Ülésnapok - 1887-539

o&9. országos ülés 1891. jníins 25-én, szombaton. 2#g tehát éretten gyakorolta; a ki a magyar alkotmányosságot ezen ősi legradiealisabb intézménytől, a választástól akarja megfosztani, nem tesz egyebet, mint hogy ezen nemzedéket, a mi nemzedékünket bélyegzi éretlennek arra, hogy a választási jogot kellőképen gyakorolni képes volna, a mit pedig nyolczszáz, vagy ezer esztendő óta gyakorol kisebb-nagyobb keretekben. Ha tehát a régi századok nemzedéke, a mikor nem volt még a műveltség oly magas tokon sehol és hazánkban sem, a hol most áll, mint a történelem tanúsítja, elég érett volt a választásokat átlag véve jól megejteni, nagyobb gyalázatot nem tudok képzelni a jelen nemzedékre, mintha a jövő kor történetírója azt mondaná róla, hogy ez volt az az elkorcsosodott nemzedék, a mely belátta, hogy a választási rendszerre többé nem érett (Úgy van! a szélsőbalon.) és az ezer éven át gyakorolt jogot ezen korcsnemzedék kezéből szükséges volt kiragadni azért, hogy az állam továbbra is fenmaradhasson. (Úgy van! a szélső baloldalon.) T. ház! Senki sem vádolhat engem túlságos optimismussal, de annyira sötétnek még sem láthatom a viszonyokat, hogy a mai nemzedék politikai erkölcsiségét annyira megromlottnak tartanám — daczára a lezajlott Bach- és Tiszaféle korszakoknak — hogy ne merném továbbra is a választási rendszert reá bízni. A ki ezt a jogot a jelen nemzedéktől el akarja venni, az a történelem és a jövő kor előtt, a nemzedék homlokára szégyenbélyeget süt. (Úgy van! Úgy van! a szélsőbalon.) Sokan vannak e házban és az országban, a kik a lezajlott nagy szabadságharcz kegyeletes emlékére egy rézpénzdarabot hordanak például az óralánczukou, a melynek egyik oldalán a magyar állam czímere, a másik oldalán e szók állnak: pro libertate. Ezeket a pénzeket 1704-ben, 1705-ben és 1706-ban háborús időkben nyomatta a magyar állam több millió értékben kényszeiforgalommal oly czélból, hogy az ezüst és arany, mely a bányákból nyeretett, a hadi felszerelésre fordíttassék, míg a rézpénz a belforgalomban használt;* ssék. Ment is a dolog évekig, de midőn a szerencsétlen hadi események bekövetkeztek, akkor ezen úgynevezett libertas-oknak forgalma nagyon megcsökkent, némelyek nem is akarták árúikat rézpénzért, hanem csak pengőpénzért, ezüstért eladni, a rézpénzt kongó-nak nevezvén. Az akkori országtanács a háborús viszonyok folytán meglehetős kényszerintézkedéseket is tett a rézpénzforgalom érdekében. Egyebek közt elharározta és országszerte kihirdette a limitatiot, t. i. az árúknak becsárt szabott és kimondta, hogy azokat az eladó vegyesen ezüst- és rézpénzért tartozik adni és ki a rendeletnek I nem engedelmeskedik, mint a szabadságharcz hátramozdítója, mint a szabadság ellensége, büntettessék. Azonfelííl példaadás okáért elrendeltetett, hogy azoknak, a kik a vásárokon a libertást teljes értékben elfogadni vonakodnak, tettenkapás esetén a tűzön meghevített libertásnak »pro libertate« oldala homlokukra süttessék. Ezt nem egyszer meg is cselekedték és az ilyen embereknek a homlokán aztán örökre ott maradt a »pro libertate« bélyege annak jeléül, hogy a szabadság ellen vétettek, a menynyiben a szabadságharcz ügyének előrehaladását gátolták. Ezt azért mondtam el, mert azok, a kik a magyar nemzetet éretlennek és alkalmatlannak tartják a választási rendszerre, szavazataikkal ily bélyeget sütnek a mai nemzedék homlokára. (Úgy van! a szélsőbalon.) Ezt távolról sem akarom, mert, mint mondám, akármennyire hajlom is a pessimismus felé, nemzetem jelen nemzedékét még sem hiszem annyira elkorcsosodottnak. De talán egyéb indokokból teszik s divatból akarják behozni az állami kinevezési rendszert nálunk, a mint egyáltalában, ha újabb törvénykönyvünket forgatjuk, látjuk, majdnem legtöbb törvényeink olyszerüek, hogy idegen földből, különösen NémeTörszágból plántáltattak át; sokszor, nagyon sokszor — és ezt nem vádképen mondom a törvényszerkesztőkre nézve — csakis lefordításoknak, még pedig rossz lefordításoknak tekintendők ezek a törvények, a nélkül, hogy viszonyainkhoz kellőleg alkalmaztatva ültettettek volna át. Most is talán azért tesznek kísérletet a ministeri omnipotentia kiterjesztésén kivűl, inert a külföld több államának és nevezetesen Francziaországnak centralisatioja lebegett szemeik előtt, noha, mint Helfy képviselőtársam, Olaszország példájára és Horvát Boldizsár t. képviselőtársam Anglia példájára utalva, az ellenkezőt bizonyítják. Mondom, meglehet, hogy Francziaországnak, mint centralisalt államnak példányképe lebeg némelyek szemei előtt, ezt akarják követni és így próbálnak megint egy idegen ágat beojtani az ősi törzsbe. T. ház! Ez a szegény ősi törzs, ez a magyar nemzet oly csodafa, a melynek már sok ágát lemetélték és helyette idegen gyümölcságat ojtottak belé, mint a mikor például az egészséges almafába ojtanak bele baraczk vagy másféle gyümölcsszemet; azonban az ilyen ojtásnak az eredménye mindig az, hogy az a beojtott ág, mert előbb lemetszik, oda lesz, az ojtás pedig igen ritkán ered meg, nem válik be a magyar vérbe valónak, vagy pedig, ha megered, csak idétlen, ízetlen gyümölcsöt terem. {Úgy van! a szélsőbalon.) Most tehát itt előáll a kormány, hogy