Képviselőházi napló, 1887. XXIII. kötet • 1891. április 13–junius 4.
Ülésnapok - 1887-496
496. országos ülés 1891, június 4*éu, csütörtökön. % 363 szájába repüljön, (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon) de hogy a közügyekért áldozzon, azt már nem teszi. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Ennek azután a kinövései: a csúszás-mászás, a bókolás és a hajlongás (Úgy van! a szélső h aloldalon) s ha valaki ily körülmények közt kimondja az igaz szót, azt önök a túloldalon nem érvekkel czáfolják meg, hanem azt mondják, liogy »bandabandázik«. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Ezzel a kifejezéssel ütik el a legszentebb szavakat és elveket, melyek innen elhangzanak. Ha ezek egészséges állapotok, akkor én azokkal, a kik ezt állítják, egy véleményen nem leszek soha. (Élénk helyeslés a szélsőbalon.) De, t. ház, véleményem szerint, maga Deák Ferencz is, a nagy államférfiú, az 1867-iki kiegyezés után mindjárt maga is belátta, liogy a magyar nemzet kebelében van egy betegség, (Halljuk! Halljuk!) mert a mikor a nemzet óriási üdvrivalgása, hozsannája nem akart megszűnni és a mikor sokan azt hitték, hogy elértük vágyódásaink netovábbját és most már csak aratni, pihenni és élvezni kell, Deák Ferencz volt a legelső — bár erélyesebben tette volna — a ki jelezte, hogy a kiegyezés által czélunkat még korántsem értük el, hanem azzal csak annyit nyertünk, hogy törvényes talajra léphetünk, a melyen legalább lábunkat megvethetjük és hogy férfias küzdelemmel kell visszaszereznünk a dualismus és paritás alapján a független nemzeti államot megillető jogainkat. Ezt mondta Deák, a ki pedig nem volt túlzó, sőt talán ép az volt a^baj, hogy nagyon is belenyugodott a sorsba. 0 már előre meglátta a bajt, de sajnos, csalódott a nemzet szívósságában, akaraterejében és még életében kellett szomorúan tapasztalnia, hogy a nemzet az ő — megengedem — legjobb akarattal megalkotott művét gyökerestől kiforgatta és hogy az uralkodó többség folytonosan, tételről-tételre adja fel azt s csorbítja a nemzet jogait. (Úgy van! a szélső baloldalon) De már egészen másképen látta a helyzetet egy másik, ma is élőnagy hazánkfia: Kossuth Lajos, (Éljen zés a szélső baloldalon.) Hiszen ki ne emlékeznék Deákhoz írt nyilt levelére, melyben oly jóslatszerűen mondotta meg, hogy a 67 iki kiegyezéssel sikamlós térre léptünk és azon, nemhogy megvethetnők lábunkat, hanem ellenkezőleg, feltartóztathatlanúl mind beljebb fogunk sülyedni az örvénybe. ( Úgy van! a szélső baloldalon.) íme mily jóslatszerűen beteljesedett ez a mostani kormánynyal szemben, a mely ámbár nem akarom kétségbe vonni sem magas felfogását, sem tehet ségét, föltartóztathatlanúl visz bennünket a romlás útján. A nemzet pedig megy utána tudatlanul. A kormány visz bennünket, de maga sem tudja hová, meddig és hol fog megállapodni; de í visz, mert Bécsben úgy kívánják. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Nem akarom, t. ház, tovább folytatni ezen szomorú jelenség jellemzését, de egyre mégis ki kell terjeszkednem. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbalon.) Miután e betegségről s annak ágazatairól hossz;.san beszéltem, engedje meg a t. ház, hogy egy előképet állítsak a t. ház elé. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbalon.) Ez talán mindenkit, mintegy kézzelfoghatói ag meg fog győzni állításom helyességéről. Ezen képet az élők sorából veszem és pedig a sajtó és irodalom teréről azért, mert senki sem vonhatja kétségbe, hogy a sajtó, az irodalom az, mely a nemzet életképességét, jellemét, szellemét, átalakulását legjobban visszatükrözi. Az, kiről szólni kívánok, ma is e háznak egyik jeles tagja, a túlsó oldalnak erős oszlopa. O volt 1848-ban a márcziusi pontoknak egyik megalkotója, megteremtője. 0 volt az, a ki 1849-ben lelkesítő műveivel, abban az önfeláldozó, önvédelmi harezban a nemzetet kitartásra, áldozatkészségre buzdította. O volt az, a ki ama sötét, ama 18 évi törvénytelen korszakban munkáival a nemzetben a reményt, szívósságot, ellenállási képességet élesztette, szóval a nemzetet hathatósan buzdította. 0 volt az, a ki koszorús elődjének, Vörösmarthy Mihálynak Szózatát a nemzet kebelében mintegy imává emelte s arra ösztönözte a nemzetet, hogy ezt a hazát, ez egyedüli magyar hazát szeresse, imádja, védje és ha kell, haljon meg érte. És most, t. ház, az a férfiú, a ki ily szép múlttal bír, alkotott magának egy kettős, egy tágabb hazát,, melybe a mi érdekeinket, jogainkat kész beletemetni, csakhogy azt boldogíthassa. Ez a férfiú most már szót sem tesz az egyedüli magyar hazáról; pedig jól tudja és tudnia kell, hogy ha csakugyan megvalósul is az ő ideája, ez a nemzet akkor is annak a hazának csak mostoha gyermeke lesz. (Úgy van! a szélsőbalon.) Elnök: Kérnem kell a képviselő urat, tessék a torvényjavaslatra áttérni. (Élénk helyeslés jobb felöl. Nagy zaj a szélsőbalon; élénk felkiáltások: Ez is hozzá tartozik!) Csanády Sándor: Szabad mindenről beszélni, a miről akar! Elnök: Igenis, de csak a tárgyra vonatkozólag. Engem a házszabályok köteleznek arra, hogy a ki elíér a tárgytól, azt figyelmeztessem. (Zaj a szélső baloldalon.) És a midőn én ezen kötelességemet teljesítem, akkor ezen figyelmeztetésemről a házszabályok szerint másnak nincs joga beszélni. (Élénk helyeslés jobb felöl. Zaj a szélsőbalon.) Petrich Ferencz: Nos, t. ház, nem folytitom tovább. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbalon.) Csak azt mondom, hogy én nem fogok, nem tudok, nem akarok soha így átalakulni. (Helyestó*
