Képviselőházi napló, 1887. XXIII. kötet • 1891. április 13–junius 4.

Ülésnapok - 1887-494

494. országos ülés 1891. június á-ítn, kedden. 303 önkény ellen való biztosítását és a vallásszabadságot követeli, mely a szabad hazában az egyenlőség elvéből kifolyólag a kiváltságok megszüntetését hangoztatja, mely az igazságszolgáltatás modern fejlesztését kívánja: mondom, nem természetellenes volna-e, hogy ha ez a párt épen a közigazgatás kérdésében követne retograd irányt; épen ebben a kérdésben zárkóznék el a haladás és a szabadelvííség nagy elve elől és tagadná meg tiszteletre méltó raultját, melyet sem kétségbe vonni, sem kigúnyolni igazságosan nem lehet. (Élénk helyeslés. Úgy van! a szélső baloldalon.) Nem a megszokottság, a meglévőhöz való konok ragaszkodás vezeti a függetlenségi és 48-as pártot, hanem vezeti legfőképen két ok. Az egyik az, hogy a múlt keserű tapasztalatai megtanították, hogy Magyarországon a kormányhatalom kifejlesztése egyenlő a nemzet hazafias aspirat ióinak fokozatos megsemmisítésé vei, A második ok történelmünk tanúsága. A századokra terjedő időszak, mióta Magyarország az osztrák tartományokkal közösen egy uralkodó jogara alá került, nem egyéb, mint egy szakadatlan küzdelem lánczolata, mely onnan eredt, hogy a bécsi kormány szeretett volna itt egységes birodalmat létrehozni, míg Magyarország, nemzetiségének, ősi alkotmányának és állami létének érdekében folytonosan ellenállott. Ebből az ellentétes törekvésből származott az a sok baj, az a folytonos súrlódás, mely gyakran nyilt összeütközéssé fajult; de csak akkor, ha az egységes Ausztria eszméje már Magyarország különállását, állami létét fenyegette. És logy az ilyen összeütközésekből Magyarországnak mi volt az osztaléka, azt szomorúan illustrálják a bécsújhelyi és aradi gyásznapok. (Úgy van! a szélső balodalon.) A kiegyezés barátai azt állítják, hogy e négyszázados küzdelemnek immár vége szakadt, mert Magyarország különállása az 1867-iki törvénynyel biztosítva van, míg a monarchia közös ügyeit végérvényesen szabályozta ugyanaz a törvény a delegatio intézményével és így a két ellenséges áramlat összeütközése lehetetlenné van téve. Hogy mennyire van biztosítva Magyarország különállása : erről ezúttal nem kívánok szólani; de hogy az egységes Ausztria eszméje, daczára a delegatio intézményének, ma is létezik : azt számtalan tény kézzelfoghatólag bizonyítja. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Vagy mit jelent az, hogy az 1867-iki törvénynek több intézkedése ma sincs végrehajtva? Nincs önálló vámterület, nincs magyar királyi udvartartás, (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) nincs magyar hadsereg; de van egységes német nyelvű csá zári és királyi hadsereg fekete-sárga zászló alatt, (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) van trónbeszéddel megnyitott — mondhatnám — közös, fiók parlament. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Az eszme még ma is létezik, csakhogy két vesztett hadjárat után a hadsereg soraiba menekült és onnan nyomul előre, tért foglal és megakadályozza a törvény végrehajtását (Úgy van! a szélső balodalon.) De Magyarország mai helyzete nem is új. így volt ez 1665-ben, midőn Magyarország karai és rendéi, telve lelkesedéssel, meggyőződve hogy az ország nyugodt békés fejlődés közben, uralkodójával vállvetve gyógyítja be a sebeket, melyeket egy óriási ellenség hatalmi vágya a nemzet testén ütött, tehát telve lelkesedéssel tették egy ifjú főherczeg fejére Szent-István koronáját, mégis legjobb erőiket arra kellett felhasználniok, hogy ősi alkotmányukat megvédelmezzék a Porcia-Lobkovitz féle kormány összbirodalmi ábrándjaik ellen s nem annyire saját erejöknek, mint inkább a véletlen szerencsének köszönhetik, hogy az sikerült, mert ha nem jő közbe a külháború veszedelme, ha az öröklési rendszerben változtatás szüksége be nem áll, Magyarország önállása már csak a történelemben szerepelne. Vagy nem az egységes Ausztria eszméje vezette-e 125 évvel későbben 1650-ben azt a tehetséges uralkodót, ki egész lényében ezen utópia által uralva, annak behatása alatt megsemmisítette a magyar alkotmányt, mely terveinek útjában állott s ha testi erejének hanyatlása s a külbonyodalmak ismét szerencsés véletlenként közbe nem jönnek, hol volna a független Magyarország? Utaljak e a 48-ki eseményekre, midőn a nemzetet az önvédelmi harcz terére kényszerítették csupán azért, hogy megtámadhassák, hogy hatályon kivűl helyezhessék a magyar önállóságot biztosító és már királyi szentesítéssel ellátott törvényeket, hogy ismét kísérletet tehessenek Magyarország beolvasztására, mely nélkül hatalmas birodalmat képzelni nem tudnak. A történelem tanúsítja, hogy azon időben, midőn az osztrák központosítási törekvés a körülmények kényszerűsége folytán szünetelni látszott, a magyar nemzet a mostanihoz tökéletesen h asonló helyzetben volt. Voltakba kik az optimismusra hajlandósággal bírván, meg voltak róla győződve, hogy az ország alkotmánya örök időkre véglegesen biztosítva van, hogy olynemű törekvés, mely annak léte ellen törne, soha sem fog többé létezni, s a történelem tanúsítja, hogy 400 éven át mindig ezek csalódtak. És voltak ismét olyanok, a kik a multakon okulva óvatosságra intették a nemzetet s minden törekvésük oda irányult, hogy az ország önállósága' minden emberileg lehető intézménynyel körülbástyázzák s a történelem tanúsítja is, hogy 400 éven át mindig ezeknek volt igazuk. (Úgy van! Úgy van! a szélsőbalon.) Most is óva intünk mindenkit, hogy ne engedjék