Képviselőházi napló, 1887. XXII. kötet • 1891. február 3–márczius 26.

Ülésnapok - 1887-457

45?. országos Ülés február lí-éu, kedden. 1891. 143 első titkárát bízta meg ezekkel a teendőkkel, vagy őt, vagy azt a tisztviselőt, vagy bármely más egyént, a ki az első titkár távolléte vagy akadályoztatása esetén ennek helyettesítésével meg volt bízva. Hol van itt az összeköttetés a külkereskedelmi képviseltetés és a consuli bíráskodás gyakorlása közt? 1842-ben a franczia bíráskodásról szóló törvény alapján a nagykövetségi első titkár helyett a nagykövetség kanczellárját bízta meg a király a consuli bíráskodással. A eonsul névvel tehát gyakran találkozunk; de azzal a minőséggel, melyet a t. előadó úr okoskodása észrevétlenül belecstísztatott, hogy az egyszersmind a külkereskedelmi képviseletnek orgánuma: ez a minőség nincsen azzal szükségképen összekötve. Helfy t. képviselő úr Olaszország példájára hivatkozott. 1863 óta Franczia ország, 1866 óta Olaszország a külkereskedelmi képviselettel meghízott tulajdonképeui consulok mellett külön consulbírókat tart, a kiknek szintén csak-a neve az, hogy eonsul; de külkereskedelmi képviselettel nem bírnak. Az 1879-iki németbirodalmi törvény azt mondja: »Der Iieichskanzler kann neben dem Consul, sowie an Stelle derselbeu einem andern Beamten die Befugnisse des Consnls bei Ausübung der Gerichtsbarkeit übertragen.« De minek fáradozzam én idegen példák idézésével. Hiszen maga ez a javaslat a konstantinápolyi úgynevezett felebbviteli törvény széknél oly tisztviselőket ruház fel a consuli bíráskodási hatalommal, a kiknek semmi más fímctiojuk nincsen, mint az, hogy bírák, a kiket a consuli név csak díszít, de a kiknek consuli minősége a külkereskedelmi képviselet fogalmával semminemű összeköttetésben még csak a legtávolabbról sincs. (Helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Ezeket azért volt szükséges felhoznom, hogy bebizonyítsam, hogy a nemzetközi szokásjognak és a tételes szerződésnek azon kifejezéseiből, melyek a bíráskodást az idegen honosak felett a consulokra bízzák, oly összeköttetést kimutatni, oly következtetést vonni, mintha a consuli bíráskodás a consulokat megillető többi funetiokkal elválaszthatatlanul kapcsolatban volna, egyáltalában nem lehet; hanem, hogy a consuli bírói minőséget több állam nemcsak a funetioban, a melyben ezt mindig meg kell különböztetni, hanem az orgánumban, az egyénben i« külön szervezte. Már pedig, t. ház, ha ez így van, akkor a t. előadó úrnak a nemzetközi szerződésekre, a nemzetközi szokásokra fektetett összes okoskodásai összeesnek. Összeesik az az okoskodása, a mely azt akarja bizonyítani, hogy a consuli bíróság elválaszthatatlanul össze van kötve olyan functioval, mely a mi törvényeink szerint igenis közös. És minő alapon lehet akkor állítani, t. ház, hogy Törökországgal szemben kötelezve vagyunk arra, hogy a bíráskodást csak közös tisztviselőre bízzuk? (Úgy van! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Még ha állana is az, a mit a t. előadó úr mondott — a minthogy nem áll — hogy a consuli bíráskodás a külkereskedelmi képviselettel szoros összeköttetésben van és attól elválaszthatatlan : még akkor is csak a monarchia két állama közt állapíthatja meg a kötelezettséget; egy harmadik idegen hatalommal szemben azonban nem (Ugy van! Ugy van! Élénk helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Az 1718-iki passaroviczi szerződésben használt kifejezéseket a pragmatica sanctiora s az 1867 : XII. törvényczikk fogalmaira ráhúzni, rávezetni akarni csakugyan nagy anachronismus Mikor 1718-ban a császár és király, nem az ausztriai császár és a magyar király, mert akkor osztrák császár még nem létezett, tehát nem az osztrák állam császárja, hanem a római császár összes alattvalóira, így tehát Magyarország és Csehország stb. összes lakosságára nézve is, megnyerte azt a jogot, hogy tulajdon alattvalói fölött az ozmán birodalom egész területén az ő coiisuljai és dragománjai gyakorolhassák a bíróságot: akkor nemcsak a mai értelemben vett közösügyek nem léteztek, de a közösügynek alapja maga a pragmatica sanctio sem volt megkötve. És ezt nem pótolta a nemzetközi szokásjog; olyan kötelezettséget tehát, a mely idegen állammal szemben fennállana és a melynek alapj'án egy idegen állam tőlünk számon kérhetné, hogy vájjon a bíráskodással az ő területén megbízott valamely közeg közös-e, vagy nem — és akkor, ha nem közös, tőle a működést megtagadhatná: ilyei megállapítani egyáltalában nem lehet. De a mi szerintem legmélyebb indoka annak, hogy a t. kormány és a t. előadó úr felfogása alapjában téves: az az, hogy ők úgy fogják fel a consuli bíráskodást, hogy mert az külföldön történik, a külföldi képviselet attribútumának egyik kiegészítő részét képezi, holott ez a functio az által, hogy a külföldön működő, vagy akár a külképviseletben alkalmazott közegre ruháztatik, a maga természetét el nem veszti. Bírói functio pedig nem képviseltetése valamely államnak, vagy akár csak ezen állam alattvalóinak idegen állammal szemben, hanem az az állam egyik souverain jogának gyakorlása saját polgáraival szemben. És ezért, t. ház, igen helyesen figyelmeztetnek rá a nemzetközi jog tekintélyei, például Lerat és Dalloz, hogy a bíráskodási jog a consulokuál csak esetleges és accidentalis, hogy ők ennek gyakorlásában valóságos bírák, és hogy a bírói minő-