Képviselőházi napló, 1887. XXII. kötet • 1891. február 3–márczius 26.

Ülésnapok - 1887-457

t&7. országos ülés február 17-én, keiden. 1891, 131 épen úgy rá voltak utalva a nyugattal való szorosabb összeköttetésre, a kereskedelmi viszonyoknak minél bensőbbekké tételére, mint a nyugati államok maguk. Nemzetközi szerződések jöttek tehát létre, melyek az exterritorialitás kiváltságaiban részesítették nemcsak az idegen államok képviselőit és követeit, hanem egyszersmind ezen idegen államok honosait is. Az európai államok közt az osztrák-magyar monarchia egyike volt azon államoknak, a melyek ezen kiváltságot a maguk és honosaik számára legkésőbben szerezték meg. Az 1718-ban kötött passaroviczi béke 5. §-a képezi a monarchiánkat megillető consuli bíráskodási jognak legfőbb és alapokmányát. Ezen szerződésben kiköttetett az, hogy az osztrákmagyar birodalom és illetőleg ő császári és apostoli királyi Felségének alattvalói kivétetnek a török bíráskodás és a török rendőri hatóságok fenhatósága alól és minden magánjogi kötelezettségeik tekintetében kizárólag csak az osztrák-magyar birodalom consulainak hatósága alá vettetnek. Bűnügyekben hasonlókép kivétettek a török hatóságok alól és büntetés tekintetében is a hazai bíróságokhoz és consulokboz utaltattak. Ezen igen terjedelmes és azóta soha ily terjedelemben meg nem adott jogok daczára azonban a monarchia a consuli intézményt korántsem léptette azonnal életbe; hanem csak fokozatosan, a kereskedelmi összeköttetés fejlődésével kapcsolatban; úgy hogy a passaroviczi békének megkötése után 30 és több évvel az osztrák-magyar monarchiának még alig voltak consulai Törökországban és később is a consulátusi hatósággal nem államliívatalnokok bízattak meg, hanem a keleten lévő idegen kereskedők ruháztattak fel ezen joggal. Csak e század elején, midőn a keleti akadémia oly nagy eontingensét adta már a képzett és e czélra nevelt növendékeknek, csak l825d:ten kezdődött meg a consuli bíráskodás szabatosabb és rendszeresebb berendezése. De még ekkor is a legtöbb consul keleten épúgy, mint nyugaton, tehát a bíráskodással felruházott consulok is nem rendes, hanem csak tiszteletbeli államhivatalnokok voltak, a kik fáradozásaik jutalmát csakis a consuli díjak, beszedésében nyerték. További fejlődése és rendszeresítése a consuli intézménynek 1855-ben törtónt. Az 1855. január 29-én kelt császári nyiltparancs kimondta, hogy a keleten lévő consuli bíróságok úgy tekintetnek, mint rendes osztrák elsőfolyamodású biróságok ; kimondta, hogy ezek az osztrák törvényeket alkalmazzák az osztrák állam minden honosára és hogy a consuloktól, mint elsőbíróságoktól a felebbezés a belföldön lévő különböző feltörvényszékekhez, a végső folyamodás a bécsi császári királyi semmítőszékhez intézendő. Ez az állapot nagyban és egészben lényegtelen módosításokkal fennállott í867-ig, sőt fennáll még ma is. 1867-ben a monarchia közjogi berendezése gyökeres átalakuláson ment keresztül. Magyarország visszakapta azon állami önállóságát és souverain jogait, melyek hosszú ideig gyakorlaton kivííl voltak. Áz államélet minden ágazatában visszakaptuk a souverain önállóságnak attribútumait és azoknak tényleges gyakorlatába léptünk. Kivételt képezett ez alól a consuli bíráskodás, melynek igen bonyolult és kényes természete és az ezen bíráskodás által érintett érdekek fontossága nem engedte meg, hogy akkor részletes előtamilmányozás nélkül ez a kérdés is ,

\égleg megoldassék. Igen természetes azonban, hogy a magyar kormányoknak a közjogi átalakulás után közvetlenül fontos feladatát képezte ennek a kérdésnek is előkészítése; és most, midim 21 évi alkotmányos élet után ez a kérdés a megoldásra megérett, azt hiszem, nem kell igazolnom a t. ház előtt, hogy ez nem egy praecipitált, nem egy időszerütlenííl előkerülő, hanem olyan kérdés, a melynek megoldására az idő igen is elérkezett. (Helyeslés jobb felöl.) A mai tényleges állapot két tekintetben nem felel meg annak a közjogi helyzetnek, a melyet a 67-iki kiegyezés teremtett. Az egyik szempont, a melylyel a tényleges állapot ellenkezik a mi közjogi helyzetünk követelményeivel, vonatkozik a consuli bíróságok által gyakoroltjogra, magukra azon törvényekre, a melyeket ezen bíróságok a mi honosaink jogügyeiben alkalmaznak ; a másik anomália pedig, a melyben a consuli bíráskodás a mi közjogi helyzetünkkel ellentétben áll, azon forumok szervezése, melyek az igazságot kiszolgáltatják. A mi az elsőt illeti, a consuli bíráskodásnak általános alapprincipiuma az, hogy az exterritorialitás jogával bíró polgárokra minden állam a saját törvényeit alkalmazza. Ezen tétel azonban ily merevségben csak a theoriában áll, de a gyakorlatban igen mélyreható módosulásokat szenvedett. Ezt a theoriát XIV. Lajos korában a franczia kormány állította fel, a mely azt azóta is minden törvényhozási intézkedésében következetesen érvényesíti, midőn a franczia consulok számára mindenkivétel nélkül tisztán a hazai jognak alkalmazását írja elő. De a mit a franczia törvényhozás ily merev tételként felállított, azt az élet szükségletei, melyek erősebbek a legerősebb törvényhozási tényéknél, megmásították. A franczia consuli bíróságok, beleértve az aixi főtörvényszéket, mely Il-od fokban — és beleértve a párisi semmitőszéket, mely Hl-ad fokban ítél, belátták 17*