Képviselőházi napló, 1887. XXI. kötet • 1890. deczember 9–1891. január 31.

Ülésnapok - 1887-445

415. országol fiiéi január 36-án, hétfőn. 1891. 333 ál] a kedély és a jellem kiképzéséből és az erkölcsi képességek fejlesztéséből. Mihelyt ezen feladataik határait az óvodák tállépték, akkor már veszélyesek; mert a gyermeket kis korában túlterhelik s a gyermektől elveszik azt a jogot, a mely őt természeténél fogva megilleti: a szórakozás és a játék jogát. Ismétlem tehát, egyetértek vele teljesen abban, hogy óvodákban hittant, dogmát tanítani nem kell; de vájjon gr. Károlyi Sándor t. képviselőtársam indítványa ezt czélozza-e? Nem. Nem az oktatás benső szellemét iparkodik ez az indítvány befolyásolni. 0 ezzel az indítványnyal csak azt akarja jelezni, hogy azon alapítványoknak, melyeket esetleg a katholicus egyház, a katholicus hitközségek vagy magánosok, vagy akár protestánsok és lutheránusok, vagy bárminő más keresztény felekezethez tartozók, mint felekezeti vagyont akarnak biztosítani, hog}^ ezen alapítványoknak jogi természete kétségtelenül documentáltassék és a felekezeti jelleg az intézet biztosítására szolgáló alapítványtól el ne választassék. A felekezetiességet, t. képviselőtársam, ez által még nem viszszük be az óvodákba. De az óvodákat biztosítjuk az alapító felekezeteknek. A tni az imát illeti, a fohászszerű és az egyházias imát, ebben sincsen nagy különbség közöttünk. Én legalább fohászszerű imának azt tartom, a mely a gyermeket egy pár szóval megtanítja, hogy lelkét felemelje az Istenhez, a teremtőhöz. S ez a fohászszerű ima ép oly rövid tartalmú lehet, ha az illetékes egyházi hatóság azt előlegesen már approbálta. Minekünk csak az ellen van kifogásunk, hogy esetleg egy felekezet által, vagy egy magánegyén által felekezeti czélból alakított óvodában az imádságot ne a minister ur szabja meg, (Felkiáltások lalfelöl: Igaz! Ugy van!) vagy ne vegye ki valamely verses könyvből, a melyet, ki tudja, miféle poéta irt, (Derültség) hanem oly imát biztosítson, t. ház, a mely ha a felekezet czéljait egész vallási eschatologiája szerint nem is meríti ki, de azokkal legalább nem ellenkezik. Oly imát biztosítson egy szóval, a melyet az illetékes felekezeti főhatóság — a mely egyedül van hivatva ennek tartalmát dogmaticailag mérlegelni és megbírálni — approbál; mert a felekezet tagjává az embert, sajnos, nem az állam teszi, nem is a kisdedóvoda, hanem a születés teszi azzá. Ha, t. ház, a jelen társadalmi és hazai viszonyoktól el tudnánk tekinteni, ha nem a jelen állapotokból kellene okoskodnunk, vagyis ha Magyarország egy hitű és egy nyelvű állam volna, akkor bűn volna az óvó-intézeteket és tanintézeteket más czélból felállítani, mini a mely czélt maga a nemzetiségi szempont megkövetel. Akkor a társadalmi közszellem pótolná később az óvóintézetekből kiküszöbölt valláserkölcsi nevelést. Mivel azonban Magyarországon több felekezet ól békében és szeretetben egymással — bár tanaik különbözők — és mivel ezen felekezetek az állam nevelési feladatát megkönnyítik, mert óvókat és iskolákat állítanak : ezeknek a felekezeteknek hagyjuk meg legalább azt a jogot, hogy mindazokat, kik születésüknél fogva e felekezet tagjai, saját intézeteikben, saját vallásos szellemükben nevelhessenek. Ne taníthassanak, mert az óvoda, ismétlem, nem tanít, hanem nevel. De van annak egy gyakorlati következménye is, ha a fohászszerű imát az állam által megállapított szövegben fogjuk tanítani. S ez a legfontosabb dolog. Mi lesz ennek a következménye, t. ház? Az, hogy Magyarországon tényleg a katholicus egyház, mely újabban a nőnevelés terén úgyszólván egyedül teljesíti igazán feladatát — mert a nőnevelés terén intézeteket, iskolákat csak a katholicus egyház állított fel kellő számban — e feladatában meglesz bénítva. Mi ugyanis az óvodákban a felügyeletet és a nevelés kötelességét mint legolcsóbb tanítónőknek, az apáczáknak kezébe adtuk át. Már most az ilyen, apáezák által vezetett intézetekben lehetetlen megkövetelni azt, hogy oly imádságot tanítsanak, melyeket az ő egyházak nem approbált. Ok az egyháznak ép oly katonái a nevelés terén, mint az államnak a csatában az ő katonái. Feladatuk, a keresztény szeretet alapján állva, szolgálni az emberiség érdekeit azon irányban, melyet az egyház részükre kijelöl. Lehetetlen tehát követelni ezektől, a kik életöket, önfeláldozó munkásságuk minden gondját az egyház irányában akarják Önzetlenül értékesíteni, hogy ezek, eltérve fogadalmuktól, az egyház tekintélyét gyalázzák meg azzal, hogy iskoláikban az egyháznak még imáját sem alkalmazzák. Természetes, hogy ha nevelési szempontokat mérlegelünk, ezen imáknak nem szabad dogmaticus tartalmú, hosszú imáknak lenni. Fohászszerű imádság legyen az, mely a gyermek lelkéhez leginkább hozzáfér, mely azt megindítja, melyet talán az a kis gyermek is megért. De hiszen ilyen fohászszerű imát az egyház is tud készíteni. Miért akarjuk elvonni tőle ezt a jogát? Végre is oly természetes jog az, mely fölött vitatkozni sem tartanám méltónak, hogy ha én humanisticus, vagy nevelésügyi czélból áldozatokat hozok az államnak, legalább azt a jogot biztosíthassam magamnak, hogy alapítványom oly intentióval kezeltessék, melyet én annak adni akarok. (Helyeslés balfelől.) Ha t. képviselőtársam alapítványokat fog letenni óvodai ez él okra, joga van kijelölni az irányt is, melyben azt