Képviselőházi napló, 1887. XXI. kötet • 1890. deczember 9–1891. január 31.
Ülésnapok - 1887-440
2^4 440. országos ülés január 20-án, kedden. 181>1< mekből, a fiúból embert képezni. Ha ez sikerül, akkor az államnak nem kell aggódni polgárokés hazafiakért: ha pedig már a gyermekszobában, a kisdedóvó-intézetben akarunk polgárokat és hazafiakat nevelni, akkor ezt a czélt ezen az utón ugyan soha sem fogjuk elérni, de igenis végzetes hatalmakat fogunk felszabadítani, melyeknek törekvései és küzködései soha sem válhatnak az állam javára és üdvére. A politika nem az iskolába való, még kevésbé a gyermekszobába való és csakugyan a gyermekkertnek és iskolának más rendeltetése, más czélja van, mintsem hogy az agitatio kedvelt eszközéül szolgáljon vagy az úgynevezett hazafiságnak melegágya legyen. Ha már most a ház asztalán fekvő törvényjavaslatotszemügyre veszszük, akkor a mondottakból következik, hogy ezt a törvényjavaslatot nem fogadhatjuk el sem a nevelő, sem a politieus álláspontjából5 mert mind a két irányban merev ellentétben áll az általánosan helyeseknek elismert alap- és tapasztalati tételekkel. De azért sem fogadhatjuk el — és ez épen oly különös, mint fontos érv — mivel hogy nincsen összhangzásban ama mély tárgy- és emberismerettel, amaz államférfias higgadtsággal, meggondoltsággal és felsőbbséggel, melyeket a t. közoktatásügyi minister minden fellépése alkalmával imponáló módon és egyszersmind sziveinket büszkeséggel eltöltve nyilvánított, mutatott és melyek szerint lehetett remélnünk és elvárnunk, hogy átható tekintetével minden külső és belső viszonyt és szükségletet felfogjon és számba vegyen; hogy határozott kezdeményezéssel az iskolapolitika terén is működjék és azt egészen más pályára terelje, oly pályára, melyet ő előretekintő lelkével szükségesnek és helyesnek ismert a haza nagysága, egysége és békéje érdekében. Fájdalom, a mint már említem, nem ezen szellemből folyt az előttünk fekvő törvényjavaslat. Ez inkább elődeire vall egészen és az előbbi közoktatási főigazgatás szellemének bélyegét hordja magán, melynek főhibája volt, hogy az úgynevezett közvélemény zsarnokságától hagyta magát befolyásoltatni és megfélemlíteni és a mely, mig azon nagy, a jelent egészen uraló politikai eszme: a nemzetiségi eszme szolgálatába szegődni akart, valósággal szolgálatban állott a közvélemény ama szószólói és csinálóinak, a kik egyedül csak hazafisággal és nemzetiséggel akarnak politikát csinálni és kik azt vélik, hogy minden politikai bölcsesség a nyelvkérdésben fekszik és kik az állam legfőbb feladatának tartják, hogy az állam nyelvét a nem magyar nyelvű polgárokra rákényszerítse. De lehet-e már egy szabadelvű és bölcs kormánynak feladata és elve, a harczot, a mely ott, hol nemzeti ellentétek érintkeznek, a nyelv terén kiküzdeni, a mely tán sohasem fog egészen megszűnni, mivel igen bensőleg yan az emberek összes érzelmeivel és törekvéseivel összekötve; helyes-e e harczot éleszteni és elősegíteni? Az államjog egy hires tanára azt mondja: a soknyelvűség nem az a szirt, a melyen az állam nemzetesítő tevékenységének meg kell törni, a nyelvkülönbség nem akadálya a culturés érdekközösségnek; de bizonyos, hogy a nyelvkényszer az. Az államnak tehát minden nyelvkényszert perhorrescálni kell és megengedni, hogy mindenki a maga nyelvén boldoguljon. Ha pedig minden nyelvkényszert visszautasítunk, ez korántsem azt jelenti, hogy a nyelvek egyenrangúságát és egyenjogúságát követeljük. Hogy melyik nyelv legyen hazánkban az első nyelv, arra nézve kétség nem foroghat fenn. Az sem lehet kétséges, hogy a törvényhozás, a legfőbb hatóságok és főiskolák nyelve csak a magyar lehet. Azt sem lehet kétségbe vonni, hogy a kormánynak egyik főfeladata kell, hogy legyen ennek a nyelvnek az elsőséget biztosítani és állandósítani és kérlelhetlenül és minden hatalmi eszközzel fellépni azok ellen, kik azt talán yitássá akarnák tenni. Igen, kétség nem foroghat fenn arra nézve, hogy a kormánynak fontos feladata az államnyelvet mindinkább terjeszteni és minden állampolgárnak alkalmat nyújtani, hogy azt mennél jutányosabban, mennél könnyebben és mennél alaposabban elsajátíthassa. De az is kétségen kivül van, hogy a kormány ezt a feladatot csak akkor oldhatja meg, ha folyvást szem előtt tartja, hogy menynyire mehet és mennyire kell menni az államnyelv kiterjesztésére irányzott természetes törekvésében és ha az eszközüket ismeri és alkalmazza, a melyek e tekintetben biztosan ezélhoz vezetnek. Legyen szabad nekem egy példát felhozni tanári életemből. És ha már most kérdezzük, hogy melyek az alkalmas eszközök az államnyelv terjesztésére, szabadjon nekem bizonyítékot felhozni arra nézve, hogy mennyire tartjuk a magyar nyelv terjesztését a szász ifjúság közt kívánatos, sőt szükséges és nélkülözhetlen eszköznek. A magyar nyelvet is tanítottam és némelykor a latin vagy német órán a pensum elvégzése után a magyar nyelvre is fordítottam néhány perczet; az igazgató ezt megtudván, órarendem pontos megtartására intett engemet. Ez az igazgató talán ellenszenvvel viseltetett a magyar nyelv iránt? Korántsem. Egyetlen fiát a nyáii szünidőben nem engedte, hogy idejét a szász városban vesztegesse, hanem ezen időre magyar városba küldötte magyar családhoz; midőn pedig ugyanaz az ifjú mint
