Képviselőházi napló, 1887. XXI. kötet • 1890. deczember 9–1891. január 31.
Ülésnapok - 1887-439
gfg 488. orgiágos ülés január 19-én, hétfőn. 1891. népiskolai ttgy terén. Pedig azáltal, hogy ezen ügy törvény utján már rendezve van, elvállalta az állam, de különösen a közoktatásügyi minister ur azon erkölcsi kötelességet, hogy hajtsa végre ezen törvényt. Tudja a minister ur, hogy ezen törvény végrehajtására még mindig hiányzanak ugy az államnak, mint a községeknek és az egész társadalomnak az anyagi eszközök. A mennyiben az államnak és a társadalomnak anyagi ereje van, fordítsa azt a minister ur legelső sorban a népiskolai intézmény teljes és a törvény kellékeinek megfe'elő kiépítésére és csak azután fogjon a kisdedóvási ügyhöz. Meg vagyok különben győződve, hogy a minister ur a legnagyobb igyekezettel sem lesz képes az ország lakosságából kipréselni azon áldozatokat, a melyekre ő tervének végrehajtására számít. A minister ur ott, a hol nincsenek kisdedóvók, vagy a hol a felekezetek nem képesek ilyeneket felállítani, a községekre ruházza azon kötelezettséget, hogy óvodát, illetőleg a helyi viszonyoknak megfelelő menedékházat állítson és a mennyiben a községi adó erre nem volna elégséges, erre 3%-os pótadót akar behozni. Fájdalom, t. ház, nem olyanok az országviszonyai és nem olyan a legtöbb községnek fdózási állapota, hogy ezen 3%-os pótadó elégséges volna arra, hogy belőle kihozzuk azt, a mi egy óvoda, vagy legalább menedékház emelésére szükséges. Attól tartok, hogy többségben lesz azon községek száma, a melyekben a 3%-os pótadó még egy Dyári menedékház felállítására és fentartására sem elégséges. Ez az egyik. A másik az, hogy a minister ur ki akarja vonni ezen kötelezettség alól azon községeket, a melyeknek pótadója a 20%-ot már úgyis felülmúlja. Nagyon bölcsen teszi, hiszen a községek nem is birnák, ha több adópótlékkal sújtatnának. De gondol-e a minister ur arra, hogy mily nagy azon községek száma, a melyek jelenleg is legalább 20 0 /» pótadóval vannak megterhelve s a melyek e szerint az óvodai pótadót nem fogják elbírhatni ? Attól tartok, sőt megvagyok győződve, hogy a t. minister ur, ha ezen törvény végrehajtásához hozzáfog, egy szép napon arra fog ébredni, hogy többségben vannak Magyarországon azon községek, melyek már a 20%-os pótadót sem birják s igy egyáltalán óvodai pótadót sem lesznek képesek fizetni, ennélfogva tehát papíron fog maradni az egész dicső alkotás. De más szempontokból is táplálok aggályokat e törvényjavaslattal szemben. Aggályom van felekezeti szempontból, a mennyiben a minister ur a hatósági jogkör megszabásánál megfeledkezett tételes törvényekről. A minister ur a tanfelügyelőknek utasítási, sőt rendelkezési jogot kivan adni a felekezeti óvodákkal szemben is; pedig tudjuk mindnyájan, hogy ugy a népiskolai, mint a középiskolai fennálló törvény értelmében a tanfel üsryélőnek nincs joga a felekezeti intézetekkel szemben közvetlenül utasítási vagy épen rendelkezési jogot gyakorolni, hanem tiszte és kötelessége az illetékes felekezeti főhatóságokhoz fordulni s a mennyiben ott nem nyer orvoslást, felterjesztést tenni a ministernek és a minister utján a szükséges intézkedéseket eszközölni. De kifogásom és aggályom van-e törvényjavaslattal szemben felekezeti szempontból azért is, mert a javaslat, a mint esetleg a felekezetnélküli egyes óvodák álláspontjára helyezkedik, ott a vallás-erkölcsi nevelés alapjául az imát is be akarja hozni. Felekezeti óvóintézetekben ez könnyű. Természetes dolog, hogy a nevelés nem nélkülözheti a vallásos felfogást, az áhítatos érzetet; de egészen máskép áll a dolog a községi és állami, tehát felekezet nélküli óvóíntézetekben. Mit jelent ott a fohászszerű ima? A minister ur felfogása szerint nem lesz a felekezeti intézetekben semmi felekezeti jelleg. Ez csak illusio. A műveltség legfelsőbb fokán lehetséges felekezet nélküli vallásos érzület; de bölcsészeti szempontból ilyesmit feltenni a kisdedekről vagy a kisdedóvodát vezető dajkáról, nagyon nehéz. A kisdedóvónő egyik felekezethez fog tartozni és ugy fogja beültetni az áhítatos érzetet a kisdedek keblébe, a mint azt magába szívta; tehát a protestáns óvónő protestáns, a katholicus óvónő pedig katholicus felfogást fog plántálni a kisdedek fogékony szivébe. Ezen fohászszerű imának, a szerint, a minő felekezeti az óvónő, olyan felekezeti jellege lesz. Ettől óvni kell a gyermekeket. Kérdem a t. minister urat: hogyan képzeli ezt a fohászszerű imát és az iskolába való járatás kényszerét ott, a hol például csakis felekezeti intézet van a községben? És valójában hajlandó-e a t. minister ur a szülőket arra kényszeríteni, hogy gyermekeiket egy más felekezet óvodájába küldjék és ott azon felekezeti vallásos befolyásnak kitegyék? Nem hiszem, hogy a t. minister ur erre hajlandó volna. Ugyanazért reménylem, hogy erre a fohászszeríí imára nézve a részletes tárgyalásnál talán lesz alkalom módosítást tenni. A milyen súlyt fektetek a vallásos érzelmek érintetlenül hagyására, ép oly súlyt helyezek az anyanyelv kérdésére, a mely előttem époly szent, mint a vallásfelekezeti szempont. A t. minister ur erre a kérdésre nézve igen humánus, megnyugtató kijelentésekkel lépett a ház elé; kijelentette, hogy az általa contemplált intézméaynyel nem azt czélozza, hogy a nem magyar ajkúak saját anyanyelvüket elhanyagolják, hogy abban kezdőleges kiképzést ne
