Képviselőházi napló, 1887. XXI. kötet • 1890. deczember 9–1891. január 31.

Ülésnapok - 1887-439

21|, 489. orwságos ülés Január 19-én, liétfon, 1891. loyalisan tenni és talán szabad reménylenem, hogy azon visszhang, a melylyel igénytelen felszólalásom esetleg e házban találkozik, megfelel end azon őszinte és loyalis indulatnak, melylyel észrevételeimet tenni kívánom. T. Láz! Nem új ügy Magyarországon az óvodaügy. Aránylag nemsokára azután, mikor a múlt században az első menedékház Németországban keletkezett, az eszme és az intézmény Magyarország területére is átplántáltatott. Hiszen kiemelte a t. előadó ur is, hogy Magyarországon az óvodaügy már legalább is 60 évi dicső múltra tekinthet vissza. De arról megfeledkezett a t. előadó ur, hogy az a dicső és boldog emlékezetű grófnő, a ki 1828-ban nálunk az első magyar kisdedóvót alapította, nem is álmodott arról, hogy az, a mi az ő felfogása szerint is, de ugy erkölcsi, mint paedagogiai természete szerint is csak a szabad emberbaráti elhatározásnak ténye lehet: Magyarországon gr. Csáky Albin kezdeményezése alapján kényszerintézménynyé fog fajulni. Pedig tagadhatatlan dolog és azt hiszem, sem a t. előadó ur nem fogja ezt kétségbe vonni, hogy mindeddig az óvóintézmény teljesen szabad téren keletkezett és mozgott, létesítését mindenütt a társadalom emberbaráti áldozatkészségének, benépesítését pedig a szülők azon meggyőződésének köszönte, hogy abban az óvóban, vagy menedékházban a kisdedek szellemi fejlődése és testi épségbentartáBa sokkal jobban van biztosítva, mint esetleg abban a családi körben, a hol a szülők, vagy a többi családtagok nem arra valók, vagy nem érnek rá, hogy ez iránti kötelességüket teljesítsék. Tagadhatatlan tehát, hogy az óvók ügye eddig teljesen szabad intézmény volt. De én nem is azt kifogásolom, t. ház, hogy a minister ur szükségesnek látta és tisztének tartotta ezt az ügyet törvény útján rendezni. A törvényes rendezést magam is kívánom; kívánom, hogy országos törvény által legyenek megszabva azon feltételek, a melyek mellett óvót felállítani lehet s azon kellékek, a melyeknek figyelemben tartásával kell az óvókat vezetni és lehet óvóképző-intézeteket felállítani. De igenis, kifogásolom azt, hogy az óvók állítására és az óvóba való járatásra nézve kényszer állapittatik meg. A minister urnak teljesen igaza van arra nézve, hogy evvel a törvényjavaslattal megelőzzük az egész müveit Európát; de én attól tartok, hogy ezzel a megelőzéssel járni fog egy másik, nem igen hízelgő dolog, t. i. nagyon is meglepjük és csodálkozásba ejtjük az egész müveit Európát, melynek eddig eszébe sem jutott, hogy az óvoda kényszer intézmény lehessen. Jól van, előzzük meg a külföldet; de azzal, hogy neki utánzásra méltó dicső példát adjunk, ne az által, ' hogy itt egy intézmény létesíttessék, mely úgy van szerkesztve és contemplálva, hogy a kisdedóvás erkölcsi és paedagogiai természetének nem felelhet meg. A minister ur tagadja, hogy kényszerintézmény az általa contemplált óvó- és menedékház, és azt mondja, hiszen kötelessége az államnak arról gondoskodni, hogy a gyámoltalan gyermekek ne veszszenek el gondozás hiányában. Elismerem, magam is meg vagyok róla győződve, hogy az államnak nemcsak joga, de kötelessége is arról gondoskodni, hogy azon gyermekek, kik otthon, a családi körben, a szülői házban nem részesülnek semminemű gondozásban, maguknak, de a közbiztonságnak is ne váljanak veszélyére. De ez a törvényjavaslat nem arra czéloz. Ezen törvényjavaslat nemcsak a menedékházakra nézve, tehát nemcsak a gyermekek testi épségének megóvása szempontjából, hanem az óvodára nézve is megállapítja a kényszert és megállapítja azon szülőkkel szemben, a kik maguk nem bizonyíthatják, hogy állandóan kellő gondozásban részesülnek gyermekeik. Most már hol hallotta a müveit világ s különösen jogászikig képzett ember azt, hogy ha valaki, mondjuk itt az állam, követelésekkel fellép és a családok gyermekeit magának követeli, hogy ne ő legyen kénytelen bebizonyítani, hogy valójában fennállan ik-e azon feltételek, a melyek mellett jogait érvényesítheti, hanem a másik, az, a ki felett ő gyámkod id akar, az a kitől követeli a gyermeket, legyen kénytelen védekezésképen bizonyítani? Mindenütt áll az, hogy probatio incumbit illi, qui dieit, non qui negat. Ha az állam a gyámkodás jogával akar élni; ha az állam a családtól követeli a gyermeket a menedékháznak, ám bizonyítsa az állam, hogy az a gyermek kellő nevelésben nem részesül; de ne követelje a családtól védekezésképen, hogy ő, a támadott fél, bizonyítson. Á másik dolog az, hogy igen sok esetben annak a szülőnek, a ki nem kívánja, hogy gyermeke különösen az óvodába menjen, igen alapos, igen számbavehető oka lehet erre. Az a szülő valószínűleg azt hiszi, hogy ő maga a esaládi körben sokkal jobban gondoskodhatik a gyermek fejlődéséről, a gyermek gondozásáról; ha pedig nem képes ezt a felügyelő hatóság előtt bebizonyítani, ha az a hatóság azt mondja a szülőnek, hogy hiszen itten gondozás van, de nem az a kellő gondozás, a melyet én követelek, ti nem vagytok paedagogiailag kellőleg képesített emberek, ti nem vagytok arra képesek, hogy a gyermek „kellő" neveléséről és ápolásáról gondoskodjatok: mit csináljon az a szegény szülő? Annak daczára, hogy ő szülői kötelességének eleget tesz, kénytelen lesz gyér-