Képviselőházi napló, 1887. XX. kötet • 1890. november 19–deczember 6.

Ülésnapok - 1887-412

36 412. országos ülés november 20-áa, csütörtök fia. 1890. ezen törvény végrehajtásával ez és ez a minister bizatik meg, hanem a formula az volt, hogy a törvény végére, ugy, mint ez 1848 előtt volt szokásban, oda volt téve néhány sor, hogy ő Felsége ezt jóváhagyja s hogy azt megtartja s másokkal is megtartatja. Ez pótolta azon időben a végrehajtási záradékot. De akár létezik erre külön paragraphus, akár nem, ha nem akarjuk egészen illusoriussá tenni, a végrehajtó hatalomnak fogalmát, ha nem akarjuk saját magunk munkáját illusoriussá tenni s elérni, hogy mi alkotunk itt törvényeket, de nincs senki, a ki azokat az életbe átvigye, a ki nekünk felelős legyen azért, hogy az a törvény, a melyet mi alkotunk, végre is haj tátik: a legalitást kétségbevonók álláspontját nem lehet elfogadni, mert különben minden illusoriussá válik; ez állapítja meg szerintem, t. ház, leginkább a rendelet törvényességét. (Helyeslés jóbbfelől) Ez az egyik. Történtek azután felszólalások egyházi részről, de nem annyira ezen szempontból. Sőt Hock János t. képviselőtársunk az imént említette, hogy ő kész még ezen szempontból is legálisnak elismerni a rendeletet, hanem az rájuk nézve mégis illegális. Számoljunk ezzel is, még pedig tisztán csak a józan ész sugallata szerint. Először is, a mint már volt szerencsém említeni, nem szabad senkinek azt mondani, hogy azt végre nem hajtja; nem mondhatja ezt eo;y lelkész sem, mert az anyakönyvvezető állami functiót végez, a melyről köteles beszámolni és igy teljesíteni azt, a iiiit a törvénynek végrehajtása czéljából a minister előir. (Ugy van! jóbbfelől.) De azt mondja a képviselő ur: ez ellenkezik lelkiismeretével, síit jóllehet beszéde elején tagadta, hogy a rendelet dogmaticus kérdést érintene, mert a dogmába maga a, törvény ütközik, mégis később, a rendeletről szólva, újból felhozta a dogmakérdést. Erre megint egész nyíltan a következőket mondom. (Halljuk!) Először is nem habozom kijelenteni, hogy még ha be is lenne bizonyítva, hogy a rendelet csakugyan dogmába ütköző, akkor is azt mondanám: országos törvénynyel szemben semmiféle dogma sem jöhet tekintetbe. (Igaz! Ugy van!) Ugyan kérem, hová jutna a törvényhozás, ha egyes ember megtagadhatná a törvény iránti engedelmességet, mert az az ő nézete szerint dogmába ütközik? (Igaz! Ugy van!) Hiszen akkor milyen jogon, milyen ezímen sorozzuk mi be a hadseregbe a nasarenusokat, kik hivatkozhatnak világos dogmára, a mely nekik megtiltja a fegyverforgatást. (Igás ! Ugy van!) De a nélkül, hogy olyan irányba akarnám terelni a vitát, a melynek kifejtésére hivatva nem vagyok, mert nézetem szerint nem képezheti a képviselőház egyik tagjának sem feladatát, hogy dogmákat analysáljon, én egyszerűen esak constatálom, hogy meggyőződésem szerint dogmakérdés itt nem foroghat fenn. Deriválom pedig ezt a meggyőződésemet egy jelenségből és egy történeti tényből. (Halljuk! Halljuk!) A jelenség ez: méltóztatnak tudni, hogy hónapok óta folyik ez a mozgalom a ministeri rendelet ellen. Megtámadták azt minden oldalról. Tettek lépéseket — hisz ez nyílt titok — még Rómában is, honnan választ is nyertek. Ez a válasz tulajdonképen a maga eredeti szövegében mai napig is titokban tartatik. Annyit tudunk, hogy itt a, fővárosban össze akartak hivni egy nagy katholicus meetinget, a melyen be akarták vinni a világi katholicusokat is a mozgalomba, A herczegprimásban azonban meg volt a tapintat, a hazafiság, a béke iránti szeretet oly mértékben, hogy kellő időben ezt a szándékolt, tervezett összejövetelt megakadályozta, illetőleg eltiltotta. Az illető esperes akkor az esperesi gyűlésen ezt bejelentvén, sajnálatát fejezte ki, hogy nem cselekedhetik ugy, a mint óhajtotta volna, mert a herczegprimás eltiltotta a meetinget ; de h meeting nei^ lett volna eltiltva, akkor ő a következőket mondotta volna: és ezen s volna« ezím alatt csakugyan elmondotta mindazt, a minek elmondását a herczegprimás tulaj donképen eltiltotta. (Derültség.) És t. ház, csak azután, a mikor mindez már megtörtént, jöttek a kérvénvek, a melvekben s erre a t. cultusminister ur is ráutalt, nem a violenter megtámadott rendelet törvénytelenségének kimondását kérik, hanem egészen más dologról, az 1868. LIII. törvényczikk megváltoztatásáról beszélnek. Ily körülmények között, én a mai napig sem vagyok hajlandó hinni, hogy maga az a legfőbb egyházi tekintély, a mely előtt egyedül hajlandó meghajolni Hock János t. képviselőtársam, kimondotta volna azt, hogy ezen ministeri rendelet iránti engedelmesség dogmába ütközik; mert ha ezt kimondotta volna, hogyan képzelhető, hogy akkor ők beérték volna az ilyen petitióval? Hiszen ők akkor erőt merítvén ebből a hatalmas szóból, egészen másként léptek volna föl. (Igás! Ugy van! a szélső baloldalon és jobboldalon.) Én tehát nem vagyok hajlandó ma sem elhinni, hogy a legfőbb illetékes tekintély kimondotta volna, hogy ez dogmába ütközik. Egy történelmi tényre hivatkozom még, melyet tudunk mindnyájan, mely tanúsítja, ha ezt lehetetlenség dogmának declarálni. Hisz a katholicus egyház létezett még mielőtt az anyakönyvezés institutiója behozva lett volna. A kettőnek keletkezése nem egyidejű. Mikép lehetséges már most, hogy egy csak