Képviselőházi napló, 1887. XX. kötet • 1890. november 19–deczember 6.

Ülésnapok - 1887-420

SÍ6 420. országos Ülés november 2&-én, szombaton. 1800. tiáját szerezni és fentartani, hanem csupán csak a culturával. Ha tekintjük a mi viszonyunkat a külföldhöz, mindenki előtt világos, hogy hátra vagyunk maradva, szóval bármerre tekintsünk, mindenütt culturalis szükségletekkel állunk szemben első sorban és ezek kielégítésére mindig ez a refrain, a mi különben a viszonyokban gyökeredzik, hogy az szükséges ugyan, de nincs reá pénz. T. ház! Valameddig mi ezen nem segítünk, addig itt hiába szőjjük a szép terveket, azok csak tervek papíron, meg fognak maradni és idővel el is enyésznek és idők multán is ott leszünk, a hol ma vagyunk. T. ház! Engedjék meg, hogy tekintettel ennek a vitának a folyására és a hangulatra, ne vegyem a dolgokat széles alapon és részletesen. Én bizonyos concret kérdésekben akarok még nyilatkozni s ezen a téren keresem azt, a mi talán elérhető és a mi odavezethet, hogy valami mégis történni fog. (Halljuk! Halljuk!) A magyar nemzeti múzeumnál, nem is véve a galéria-rendszert és egyebet, fel akartam hivni a t. minister ur figyelmét, ugy, mint már a közoktatásügyi bizottságban is — még pedig Schwarcz Gyula t, képviselőtársam nyomán — a nemzeti múzeumi segédőrök sorsára. És, t. ház, kötelességemnek tartom itt oly reminiscentiáknak a fölemlítését, a melyek e teremhez vannak kötve. (Halljuk! Halljuk!) A múzeum különösen alsóbb tisztviselőinek sorsa ebben a teremben már többször képezte megbeszélés tárgyát és megtörtént az, hogy midőn azok sorsa itt először hozatott szóba, kitűnt, hogy Zsedényi Ede, e háznak akkori igen tekintélyes képviselője azért fordult ellene annak, hogy a segédőrök sorsán segítve legyen, mert azt hitte, hogy ezek a múzeumi csukasziuíí (Derültség) invalidusoknak a segédjei a folyosón és a termekben (Derültség) és azt mondta, hogy lehetetlen, hogy azoknak az invalidusoknak a segédjei évi 600 forint fizetésbői megélni ne tudnának. Pulszky Ferencz a régibb időkben egész hivatást csinált abból, hogy a költségvetés tárgyalása alkalmával a folyosón a képviselő urakat összetoborozza s meggyőzze őket arról, hogy tulajdonképen miről van szó. De ennek sem lett sok haszna. Mi, t. ház, tárgyalunk itt a felett, hogy állapítsák meg a néptanítók fizetésének minimumát s az egyik fél háromszáz, a másik hatszáz forintban kívánja megállapítani a minimumot. Erre nézve is az a felelet, hogy a pénzügyi viszonyok ezt meg nem engedik. És midőn a magyar nemzeti mu:eum segédőreinek sorsáról van sző, ezt a kérdést ugyan igy bírálják el, nem gondolván meg azt, hogy midőn valaki Magyarország hivatalnoki karának és a néptanítók fizetésének felemelését sürgeti, az nagy summát követel az államtól, a mikor, fájdalom, sokszor meg kell hajolnunk az absolut lehetetlenség előtt. De hogy egy központi intézet, a mely egyetlen a maga nemében, a melynek segédtisztviselői kevesen vannak s nemcsak qualificatióval birő emberek, hanem a magyar tudományosság terén, az irodalmi téren oly munkásságot fejtenek ki, (Igaz! Ugy van! balfelol) hogyha én egyénhányat azon munkásságból kifogok Magyarországon, egy egész sora a tudományos aldiseiplinának^egyszerre képviselő nélkül marad, hogyha mi ekkor is azt mondjuk, hogy ezen emberek 900 frttal méltón vannak dotálva, akkor állítsuk ki számunkra azt a bizonyítványt, hogy a tudomány tisztelete minálunk csak szájunkban levő phrasis. De ha már nem adjuk meg a fényes existentiát ezen egyéneknek, legalább az anyagi nyomortól mentsük meg őket, adjuk meg nekik azt, a mi a tudomány beható folytatására szükséges. Ennyit legalább, ha mást nem. Azt hiszem, ez a nemzet becsületbeli kérdése. (Helyeslés a bal- és széhő baloldalon.) T. ház ! Minálunk ezek a viszonyok rendkívül szomorúak, nemcsak a múzeum terén, nemcsak a szoros értelemben vett tudományos téren, hanem az irodalom terén egyáltalában. Senki nagy követeléssel nem áll elő. Én meg vagyok arról győződve, hogy mindazokban, a kik a magyar culturán önérzetesen dolgoznak, él egyszersmind az a tudat is, hogy e téren ma még anyagi bőséget nem kereshetnek és el is vannak készülve még ma is áldozatokra. T. ház! De ezen áldozatokat nem kell a végtelenségig hajtani és odavinni, hogy valósággal megakadjon bizonyos szakoknak azon fejlődése, mely a jelenlegi körülmények között mégis okvetlenül előmozdítandó. És én felkérem a t. minister ur figyelmét arra, hogy ezen segédőröknek és intézetnek még más jelentősége is van. Ugyanis, minthogy központi és egyedüli, itt nemcsak a benne képviselt szakoknak műveléséről van szó, hanem arról is van szó, hogy minden osztály valósággal publica instructiö intézménye is, mely felvilágosítást ad a tudománynyal foglalkozó minden embernek, tehát az intézet keretén kivid álló s tudománynyal foglal ozó minden embernek is; legbiztosabb útbaigazítója pedig ezeknek az a segédőr és nem más. (Igás! Ügy van! Helyeslések.) Én tehát kérem a t. házat, méltóztassék már egyszer elfogadni azt, hogy a magyar „Nemzeti múzeum" segédőrei tudománynyal foglalkozó férfiak és hogy azzal a 900 forinttal őket évenkint itt a központban a tudomány számára nem lehet ugy tartani, mint eddig, hogy továbbá itt valósággal egyetlen intézetről van szó és egy csekély hivatalnoki karról, hozzá még olyanról, a melynek még kilátása sem