Képviselőházi napló, 1887. XX. kötet • 1890. november 19–deczember 6.
Ülésnapok - 1887-415
415. országos ülés november 24-én, hétfőn. 1890. &5 jött ide az én protestáns collegámtól egy átirat, melyben oly gyermekről van szó, a ki törvény szerint katholicus tartoznék lenni, de én előttem nem maga a keresztség ténye, nem az, hogy leöntötte valaki vizzel azt a gyereket, az irányadó, hanem teszi az intentio, teszi a szándék, hogy az katholicusnak kereszteltessék s neveltessék, miután pedig engem ezen szándékról, (Halljuk! Halljuk!) senki sem biztosít, fel nem veszem és az anyakönyvbe be nem irom. Mi történik, t. képviselőház? Törvényhozásunkban egyetlen egy intézkedés sincs, de az igen tisztelt minister ur rendeletében sincs erre intézkedés. íme tehát lesz valaki, ki jogilag soha sem lesz anyakönyvbe vezetve, soha sem kaphat anyakönyvből bizonyítványt, mert az igen t. minister ur megtiltotta annak a papnak, a ki megkeresztelte, hogy bizonyítványt adjon neki, a másik lelkész anyakönyvében pedig felvéve nemievén, az már ennélfogva sem adhat bizonyítványt. Az igen t. minister ur tehát, a helyett, hogy fenforgó controvers kérdéseket elintézett volna, a controvers kérdéseknek egész özönét zavarta fel. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Még egyet vagyok bátor kérdezni, mely kérdésemre csakis újabb magyarázattal lehetne tán megfelelni; de ugy hiszem, hogy az igen t. minister ur épen mindenféle magyarázatot akart feleslegessé tenni ezen rendeletével. Mi történik akkor, ha protestáns szülők gyermeköket katholicussá kereszteltetik, vagy megfordítva? Hiszen e felett sem törvény, sem pedig rendelet nem intézkedik. Ez a polgári törvény szerint teljes szabadságában van a feleknek. Valóban csodálatos az a felfogás, t. minister ur, hogyha mindezen esetekben joga van a szülőknek, legalább a törvény nem tiltja el, gyermeke vallásáról intézkedni, miért lennének épen a 12. §. esetében akként megkötve, a mint azt ma magyarázni szeretik ? Egyébként, t. ház, ha nem lehet is helyeselni, mert én azt hiszem, hogy a lelkiismereti szabadság mindenkinek legfőbb kincse, ha az megsértetik, okvetlen következményül mindenféle szabadságnak pusztulását hozza maga után, mondom, ha helyeselni nem lehet is, meg lehet érteni azt a logikát, ha egy állani, melynek vallása van, egy állami vallású országban azt mondják „cujus regio, ilíius religio". De hogy egy oly állam, minő a magyar állam is, mely felekezet nélküliségével dicsekedik, feladatának tartsa az eltévedt néhány juhot ebbe vagy abba az akolba beterelni, ennek a logikáját megérteni soha nem leszek képes. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Furcsa jelenség az is, t. ház, hogy elfelejteni látszunk mindazt, a mi a vallások egyenjogúságának vagy viszonosságának terén valaha ez országban történt. íme nem egyszer hallottuk e vita folyama alatt egész határozottan állítani azt, még pedig helyeslés közt, hogy mi köze az államnak a vallások szabályaihoz, a kánonokhoz és ha összeütközik az állam intézkedése a kánonokkal, okvetlenül az utóbbiaknak kell hátrálni. Hát soha sem hozták meg az 179t:XXVI. törvényczikket? Nem szól-e annak 3. szakasza akként: Nee ad actus religionis suae contrarios illó titnlo, ullisque muletis adigantur? Nem szól-e a 4. szakasz a kánonokról akként: Neque per dicasterialia mandata, neque per resolutiones regias, alterati possint. Vájjon ez nem magyar törvény-e, nem Magyarországon a magyar polgárok részére hozatott-e ? Mióta van az országban e hangoztatott felfogás? Azóta, mióta szokásba jött az államot odaállítani, mint valami abstsract lényt, a ki igaz, hogy vérrel és pénzzel táplálkozik, de az is igaz, hogy lassankint saját gyermekeit emészti, (Ugy van! a szélső baloldalon) nem szabad tehát elmulasztani egy alkalmat sem, hogy ne tiltakozzunk ezen felfogás ellen. Ezen felfogás consequentiája, hogy még oly kitűnő jogászok is, mint Szivák t. képviselőtársam, odatévednek, hogy minden oly intézkedés, mely praeventiv, eo ipso policialis intézkedés. De midőn kétségtelen, hogy még a polgári törvényt is, midőn jövőben bekövetkezhető bizonyos esetek elintézését szabályozza, praeventiv intézkedés alá vonni ne lehetne. De végre is, t. ház, a helyzet adva van és a képviselőháznak kötelessége nem az, hogy az adott helyzetet még jobban bebonyolítsa, hanem kötelessége, hogy abból kivezető utat találjon. Megtalálta pedig ezen kivezető utat Irányi Dániel t. képviselőtársam és mert megtalálta, én szivem egész mélyéből pártolom indítványát. (Helyeslés a szélsőbalon.) Gróf Esterházy Kálmán jegyző: Beőthy Ákos! Beőthy Ákos: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Azt hiszem, nem fog senki engem a túlzás, vagy nagyítás vádjával illetni, ha azt mondom, hogy az elkeresztelési kérdés egyike a legfontosabb kérdéseknek, a melyeket újabb időben a törvényhozásban tárgyaltunk. Ha tekintetbe veszszük azt, hogy ez a kérdés ugy állíttatik a közvélemény elé, hogy ez az állam tekintélyének kérdése, hogy egy culturharcz szomorú esélyeivel állunk szemben, hogy egy kormányrendelet törvényessége vonatik kétségbe, akkor be kell látni mindenkinek, hogy ennek a kérdésnek a tárgyalása a legkomolyabb és legnehezebb problémákat veti fel, a melyekkel egyáltalában a törvényhozás foglalkozik. (Halljuk! HaUjuk!)
