Képviselőházi napló, 1887. XIX. kötet • 1890. október 1–november 18.
Ülésnapok - 1887-407
407. országos ttlés november 14-én. pénteken. 1890. 287 szerencsétlen egyeseket, de az államot is jelentékenyen sújtja. Ez egy rémítő veszteség, ez nagyobb veszteség, t. ház, mint a mely — Bernáth t. képviselőtársam szerint — Szeged városát érte és a melyet esetleg egy szerencsétlen háború következményeként kellene viselnünk. Csakhogy midőn e nagy bajra és nagy veszteségre rámutatott a t. képviselő ur és midim hangoztatta azt, hogy itt orvoslás végett már nem ezrekhez, hanem milliókhoz kell nyalni, akkor ismét elmulasztotta megjelölni azon hatékony eszközt, nielylyel ezen nagy bajon azonnal segíthetne. A t. képviselő ur beszélt egyes olyan administrativ intézkedésekről, melyek igen hasznosak és sürgősek, mint például a hegy-rendőri intézmény mielőbbi behozataláról; ez is nagyon helyes és csak azt kell hozzá tennem, hogy nagy kár, hogy ez már akkor, midőn szőlőink épségben voltak, nem teljesült. Említette a t. képviselő ur azt, hogy sok millióra van szükség, de ugyanakkor beszélt arról, hogy a kormány intézkedjék, miszerint az elpusztult szőlővidék gyümölcsfákkal ültettessék be. Itt ismét egy oly kérdés előtt állunk, melyet fontosnak tartok. Hisz a nagy Széchenyi ideje óta folytonosan gyümölcsfákat ültettünk, igaz, eredménytelenül, mert az országban nagyobb mérvű gyümölcsfákkal beültetett területet még ma sem látunk. Ez egy nagyon régen hangoztatott és régóta szőnyegen levő kérdés, a melynek megvalósításához azonban hosszú idő kívántatik. De tegyük fel, hogy valóban azonnal sikerülne nagyobb területeket, beültetni, mint Praucziaországban, a hol a kövesebb és terméketlenebb szőlővidéken nagyobb mérvű mandulaültetéseket eszközöltek, Kérdem én, hogy segítve lesz-e ez által az elpusztult szőlőbirtokosságon, ha az — keveset mondok — legalább húsz esztendőt kénytelen várni, míg az ültetvénynek eredménye lesz? Ez, t. ház, egy hatástalan palliativ szer és a gyümölcsfa ültetést akkor, midőn régi szőlőink regeneratiójáról, újabb ültetéséről van szó, szóba nem hozhatjuk. Itt má-; ut nincs, mint az elpusztult szőlőterületeket azonnal és újabban szőlőíövekkel beültetni. Hisz utazásunkban láttuk a példát: egy nagy nemzet munkás keze megmutatta, miként kell eljárni. Ott ugyanakkor, midőn a pusztulás nyomait észrevették, ezer és ezer telepet állítottak fel, a hol az ültetésre szükséges nemes vesszőket millió számra állították elő és bocsátották a közönség rendelkezésére. A phylloxeravész beállása óta mindenütt annyi ily vessző produkáltatott, a mennyire a birtokosságnak szüksége volt. Ezen telepek óriási hasznot hoztak, ugy a közügynek, ugy a szőlőbirtokosságnak, mint magának a tulajdonosoknak, a kik azokat felállították. Ott sem anyagi nehézség nem állt annak útjában, hogy az létesüljön, sem pedig a különböző elvi ellentétek; melyek folytonosan fenforogtak az alkalmazandó módszer tekintetében, nem állták útját annak, hogy ily telepek azonnal létesüljenek. És mikép állunk mi itt hazánkban, t. ház? Ma már tudjuk azt, hogy vannak oly fajok, melyek a phylloxeravósznek ellent állanak, tudjuk, hogy ezen fajok, hazai borfajokkal megnemesítve, a czélnak minden tekintetben megfelelnek ; látjuk, hogy szőlőink menthetetlenül elpusztultak, daczára annak, hogy egy másik gyógyszert, a szénkénegezést ideje korán alkalmaztuk és láttuk, hogy eredménytelenül. Ma minden birtokos hajlandó volna azonnal beültetni szőlőjét, ha forrást találna, a honnan a beültetésre szükséges anyagot, nem is mondom jutányos, hanem bármely áron megkaphatná. Azt mondhatnák sokan, hogy igen egyszerű dolog Francziaországból hozatni vesszőket, hiszen ott a kivitelre tényleg óriási mennyiségű ily inegnemesített gyökeres vessző áll rendelkezésre. De méltóztatnak tudni, hogy a legújabb időben méltó aggodalmak merültek fel az iránt, hogy tanácsos-e Francziaországból ily anyagot behozatni akkor, midőn ott egész serege merül fel a más fajta betegségeknek; nem akarván ezen áj betegségeket az ország szőlőterületébe beplántálni, inkább elzártuk magánk elől azon forrást. De akkor hová forduljunk? Nálunk e forrás hiányzik. Azt hiszem, hogy itt határozott mulasztással állunk szemben. A franczia példa már idejekorán megtanított arra, hogy mit kellett volna tenni és nem tettük. Ezen mulasztásnak pedig két forrása volt. Az egyik forrás a nagyközönségben, az ismert magyar közönyben és könnyelműségben rejlett. A nagyközönség a bajt egykedvűen vette és akkor, midőn tömegesen egyesülve kellett volna eljárni, összetett kezekkel vagy szétszórtan kezdett a nagy munkához. De mulasztás terheli kormányunknak ezen ügjgyel foglalkozó közegeit is, mert ezek mindig a nagyközönség és az önsegély utján kívánták elérni a nagy czéit és ime, utoljára is kénytelenek voltak belátni, hogy a nagy munkához magának a kormánynak is közvetlen módon hozzá kellett volna fogni. Ma ezt általánosan elismerik. E mulasztást okvetlenül helyre kell hozni és én szerény szavamat csak azon okból emeltein fel, mert egy lépéssel tovább kívánok menni, mint előttem szólt t. képviselőtársaim és me.ukivánom jelölni azon egyedüli utat, mely véleményem szerint czélhoz vezet. Az idő már későre jár, valóban nagyon sok időt vesztettünk el Mában; annál nagyobb erővel kel! hozzáfognunk a remediumaoz. Ha meggondoljuk, hogy — mint a t. földmívelésügyi minister ur előttem egy alkalommal