Képviselőházi napló, 1887. XIX. kötet • 1890. október 1–november 18.

Ülésnapok - 1887-400

400. orsiAges ülés november 6-Au, •sütSrtökön. 1890. 129 .'•

J jen, annál inkább ragaszkodni fog helyéhez. Ezért támadom meg őt mindjárt kezdetben. (Tetszés szélső balfelől.) Egyébiránt, t, ház, ezek a subjeetiy okok, melyeket be akartam vallani a formára nézve, a lényegesre nézve támadásom indokait már első felszólalásom alkalmával adtam elő. Az nekem — fájdalom — meggyőződésem, hogy a t. ministerelnök ür egyik feladatának tartja szembeszállani azokkal a napról-napra izmosodó és mindinkább nyilvánuló nemzeti aspiratiókkal, a melyek bizonyos körökben nagy visszatetszést szülnek, (Ugy van! szélső balfelöl.) Ezt bizonyította be utóbbi magaviseletével. Felelt ugyanis mindenre a ministerelnök ur, csak egy igen frappáns tényre nem mert reflectáíni, arra, hogy olyan kegyeletes ünnepélyen, a minőt, minden szabad országban a kormányok örömmel üdvözölnek, a milyen nálunk az aradi ünnepély volt, a kormányelnök ur gondoskodott róla, hogy a kormánynak ott nyoma se legyen. Engedelmet kérek, t. ház, egy olyan kormány, mely nem meri Magyarországon kimondani azt, hogy minden nemzeti mozgalomban ő van hivatva nemcsak részt venni, hanem annak élén állani, egy . olyan kormány, mely megsúgja a maga közegének, hogy ebben a nemzeti ünnepélyben részt ne vegyenek, mikép emlegetheti mindig azt a magyar állameszmét, a mikor ő maga nem mer annak az áílamesznének kifejezést adni ott, a hol az önként a társadalom részéről nyilvánul. (Igaz! ügy van! a szélső balon.) De másrészről kérdem, ha mi ugy viselkedünk, hogy nem merjük nyíltan kimondani, hogy államunk magyar állam s ez államban mi vagyunk a domináló nemzet 8 hogy nekünk ragaszkodnunk kell mind ahhoz, a mi a magyar nemzetet múltjához fűzi, akkor miként várhatjuk, hogy ily állam imponálni fog a nemzetiségeknek. (Igaz! Ugy van! a szélső balon.) Csodálatos, hogy kormányférfiaink nem veszik észre, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásának egyik kulcsa az, hogy a magyar állam igazán önállónak, függetlennek és erősnek mutassa magát, mert csak akkor leszünk képesek imponálni; de oly állam, a melyben a honalapító faj ma-holnap úgyszólván már csak szégyenkezve fogja mondani, hogy magyar, nem fog a nemzetiségeknek imponálni. (Igaz! Ugy van! a szélső balon.) A t. ministerelnök ur egyébiránt múltjára nézve hivatkozott arra, hogy nem érti, miért mondottam én, hogy ő színtelen volt, mikor ő mindig hive volt a 67-es kiegyezésnek. Ezt nem is vontam kétségbe, hanem azt hiszem, hogy ez manapság minálunk nem lehet jogczím arra az állásra, a melyet a ministerelnök ur most betölt. Ez eszembe juttatja a berlini embert, a kit más vahiki kicsinylem akarván, azt mondotta: KÉPVH. NAPLÓ. 1887—92. XIX. KÖTET. »Eines aber láss ich mir nicht nehmen: ejn Zeitgenosee bin ich doch.c Az bizonyos, azt tudtam, hogy a ministerelnök ur hive volt a 67-es kiegyezésnek, de hát nem az a kérdés, hanem az, hogy azután ezen az alapon is — mert igen természetesen nem követelhetem, hogy ő az én álláspontomra lépjen — annyira, a mennyire lehet, határozottan nemzeti politikát kövessen és különösen ne ismerje feladatának azt, hogy szembeszálljon a nemzeti aspiratiókkal. Tisza István képviselő ur beszédére néhány megjegyzést kénytelen vagyok még is tenni. Bevezetőleg szemrehányást tett nekünk, hogy nem reflectáltunk elég kimerítően a valuta kérdésére. Bocsánat, ez kissé hálátlan szemrehányás, mert ha az ellenzék nem vetette fel e kérdést egész nagyságában a házban, ez azért történt, mert a minister urak a pénzügyi bizottságban bizalmasan közölték velünk, hogy e kérdés most épen tárgyalás alatt van és minden hazafias képviselő minden parlamentben kötelességének tartja, hogy mikor tudja, hogy külügyi vagy más nemzetközi kérdések tárgyalás alatt vannak, bármennyire ellenzéki, nem akar akadályokat gördíteni a kormány elé, hanem bevárja az eredményt s akkor mond ítéletet. Ez a szokás minden parlamentben, e miatt tehát szemrehányást nem érdemiünk. Beszédemet azzal a kellemetlen incidenssel fejezem be, melyet Tisza István képviselő ur felszólalása végszavaival előidézett. Erre csak ennyit mondok: 0 szemünkre hányja, hogy mi Kossuth nevével korteskedni akarunk. Már Irányi t. barátom megmagyarázta, hogy mi sohasem csináltunk titkot abból a különbségből, mely a mi programmunk és Kossuthé közt van. De igenis méltán hivatkozhatunk rá, mert a mi politikánk forrása ugyanaz az érzelem, a melyből kiindul Kossuth Lajos, midőn a maga programmját állítja fel. És ez nem oly kis dolog, mint a minőnek Hegedüs t. képviselő ur persifiálni akarta, midőn azt monda, hogy Ábrányi képviselő ur tegnap említett egy programmot, mely az ő szivükben van. Vigyázzanak, uraim, ne igyekezzenek kiirtani a programmokat a népek szivéből. Nincs az a nép a világon, a mely többet ne óhajtana, mint a mennyire politikailag törekszik, de azért nagyon rossz, nagyon hazafiatlan szolgálatot tenne az a képviselő ur, a népnek, a ki e nép szivéből ki akarná irtani a további aspiratiókat. (Igaz! Ugy van! a szélsőbalon.) Ezért emlegetjük mindig Kossuth Lajost. Ez nem korteskedés. És ha van valaki, ki korteskedni akart Kossuth Lajos nevével, azt a t. képviselő ur jól ismeri, az az volt, ki velünk szemben declarálta, hogy ő és önök ottan elismerik Kossuthot magyar honpolgárnak, ha mi 17