Képviselőházi napló, 1887. XVIII. kötet • 1890. április 22–junius 10.

Ülésnapok - 1887-379

879 országos ülés május 21-én, szerdán. 1890. 255 még becsüli a hazafiságot, az önzetlenségei, az elvhü'séget, ugy bizonynyal e törvényjavaslat tárgyalása arra a legjobb alkalom. Nemesen tehetik ezt most jóvá, a mit a képviselőház többsége Kossuth Lajos ellen vétkezett. Vétkezett az ellen a férfi ellen, ki sohasem tért le kötelességének arról az ösvényéről, melyet lelkiismerete szabott eléje. (Helyeslés a szélső hátoldalon.) Mert, bármi lett légyen is az, a mire Kossuth Lajos esküt tett, esküje szent és sérthetetlen. Szent és sérthetetlen minden oly ember előtt, ki nem azzal az utógondolattal szokott valamire megesküdni, hogy a legelső kínálkozó alkalommal megszegi szavát. Az eskü szentségét ép azoknak kell Kossuth Lajosban legjobban tisztelni, kik a földi fejedelmek iránti hűséggel oly gyakran s oly kirívóan hivalkodnak, de már a nép érdekei iránti hódolattal nagyon késedelmeskednek. (Igaz! Ugy van! a szélső baloldalon.) Legyen szabad arra kérni önöket, ne lökjék ki végkép a nemzet testéből azt a nagy hazafit, kire az országnak még szüksége is lehet, őrizkedjenek e közkedveltségű polgár hontalanná tétele által hízelegni a bécsi köröknek, hisz jól tudhatják, hogy a bécsi körök csak örülni tudnak annak, mi a magyar nemzetnek fáj, a mi a magyar nemzetnek rosszul esik. (Igaz! Ugy van! szélső balfelől.), Ep ezért szükséges, hogy Becsesei szemben is tisztában legyünk egymással. Önök szeretik Austriát. Mi a mostani alapon nem. És erre van is okunk. Mert ha az Austriával való közös viszony vagy közös dicsőség, vagy közös múlt által erőszakoltatnék reánk: akkor csakugyan nem lehetne nekünk sem okunk arra nézve, hogy Austriát ne szeressük ; akkor nem lehetne oka Magyarország népének sem arra, hogy oly nagyon sóvárogjon függetlensége után. (Halljuk! Halljuk!) De hát e közös monarchiának az eszméje minket nem emlékeztet semmi másra, mint nemzetünk hosszú martyromságára. Ennek a közös monarchiának nincsen más közös múltja, csak egy vérbe áztatott nagy darab gyászfátyol; nem csoda tehát, ha a magyarság zöme ma jobban idegenkedik a közösügy eszméjétől, mint 23 esztendővel ezelőtt. (Igaz! Ugy van! szélső balfelől.) Mert nem szabad felednünk azt, hogy századokon keresztül folyton a magyar nemzetnek kellett jólétét feláldozni azért, hogy a kiket a magyar nemzet kimentett a megsemmisülés örvényéből, azoknak a jelenben joguk legyen velünk szemben a legképtelenebb követelésekkel előállani. Jusson eszükbe, t. ház, hogy Magyarország történelme attól az időtől kezdve, mióta Austriával van viszonya, nem egyéb, mint a szenvedések, elnyomások, az örökké növekvő elégületlenség és gyűlölködés folytonos hálózata, nem is említve a honfiak vérében úszó vesztőhelyek nagy számát, melyekre alább beszédemben még visszatérni szándékozom. Ez a századokon keresztül tartó s reánk nézve terméketlen és meddő viszony nem egyéb, mint a magyar függetlenségi törekvések kálváriája s élő tiltakozás az ellen a közösügy ellen, melyet már két izben sikerült megkötni. (Ugy van! a szélső balon.) Engedelmet kell kérnem a t. háztól, hogy közelebbről tekintve, röviden bár, de pár szóval mégis foglalkozhassam a multak emlékeivel, miután önök a multat állítják szembe a jelennel. (Halljuk! Halljuk!) Deák Ferencz megkötötte 1867-ben a kiegyezést, de nem volt képes kiegyeztetni a köztünk és Austria közt lévő ellentétet. Kern lehet tehát csodálni, ha a kiegyezés szomorú következményei gomba módra ütögették fel fejüket, Kormányaink engedékenysége Austriával szemben jobban és jobban elkedvetleníté az ország népét, s az 1867-ben véka alá rejtett s fátyollal letakart múlt porából feltámadtak a meggyilkoltaik és vértanuk árnyai, hogy kitartásra buzdítsanak minket, gyenge utódokat és lelkesedést öntsenek sziveinkbe. Mert azt önök sem tagadhatják, hogy a kiegyezéssel annak megalkotói alaposan félrevezették az ország népeit. És most. előítéleteink és i emlékeink által visszatartva,hasonlítunk a pillangóhoz, mely gubójából félig kibujt ugyan, de még mindig a földön csúszik és nem képes felnyitni szárnyait, hogy felemelkedjék az ég felé, melyet már megpillantott, (ügy van! a szélső balon.) Magyarország sohasem fejlődhet, nem haladhat, nem emelkedhetik, a mig csak Austriával közös háztartásban él. (Élénk tetszés a szélső balon.) Hogy ez igy van, azt bebizonyíthatom a történelemből. Évszázadokkal kell visszapillantanom. Mielőtt azonban ezt tenném, kijelentem, hogy szerintem a nemzetek függetlenségét nem a régi pergamentek őrzik meg. Véleményem szerint, nem a régi kötésekben, hiteles vagy nem hiteles szövegű pragmatica sanctiókban, vagy más efféle egyoldalú Hausgesetzekben, hanem a józan ész sugallatában kell keresnünk a nemzetek jogait. Ez oly régi, mint az idő és szent, mint a természet. A penészes, a porlepte, a moly ette acták nem egyebek külsőségeknél, melyek a szabadságot jó színben tüntetik fel s béke és nyugalom idején annak díszruháját képezik. Ha azonban elérkeznek a válságos perczek, midőn az önkény megkezdi támadásait: akkor a nemzetek függetlenségét e porlepte pergamentek nem képesek megvédelmezni. A szabadságot és függetlenséget ilyenkor azok védelmezik, kik a függetlenség szellemébe leginkábbbeleélték magukat, kik megszokták az önálló gondolkodást és a kik legkevesebbre becsülik azt