Képviselőházi napló, 1887. XVII. kötet • 1890. február 26–április 21.
Ülésnapok - 1887-345
{ \ g 345. országos ttlés máreíins 4-én, kedden. 1890. Midőn e kérdést pár rövid szóval érintem, csakis azt kívánom megjegyezni, hogy —nézetem szerint — nem szükséges egy férfianak tetteit, múltját részletes birálat tárgyává tenni, ha arról van szó, hogy kiérdemelte-e a nemzet háláját. (ügy van! Ügy van! jobbfélől.) E perczben — és azért tartózkodom a bővebb nyilatkozattól — sem a helyeslő, séma gáncsoló kritika valóságos helyes kritika nem lehet. Ily férfiak felett kritikát gyakorolni és azok tetteit elbírálni fogja a történelem ; (ügy van ! ügy van ! jobbfélől) mi nem vagyunk abban a helyzetben, hogy azt tehetnők. (Helyeslés jobbfélől.) De igenis vagyunk abban a helyzetben, hogy tudjuk — és ezt tudják ugy a palotában, mint a nádfedél alatt — hogy Andrássy Gyulának politikai pályáját nemcsak annak elején, de mindvégig szabadelvííség, bátorság és hazafiság jellemezte (Élénk helyeslés jobbfélől) és tudjuk mindnyájan, a nádfedél alatt ép ugy, mint a palotában, hogy a legutóbb lefolyt évtizedek alatt azok szereztek legnagyobb érdemet a inamagyar állam, a magyar nemzet körül, kik azt, a mire ennek a nemzetnek legnagyobb szüksége van, a nemzet és a korona közti egyetértést fentartották, szilárdították. (Élénk helyeslés jobbfélől) Báró Kaas Ivor: Férfiasan ! (Nagy zaj.) Tisza Kálmán ministerelnök: Ezt tudja a nádfedél alatt lakó magyar ép ugy, mint a paloták lakója és ezért meg vagyok győződve arról, hogy a törvényhivaslat elfogadását a nemzet osztatlan bizalommal lés örömmel fogja üdvözölni. (Élénk helyeslés jobbfélől.) Madarász József jegyző .* Orbán Balázs! Orbán Balázs: T. ház! Nem az az ember vagyok, ki a kegyeletet sérteni tudná, sőt készségesen elismerem, hogy habár pártján soha sem voltam, sőt ellentétes politikai álláspontot foglaltam el, mégis voltak az elhunyt egyéniségében és férfias jellemében vonások, melyek reám is kedvező benyomást gyakoroltuk. Ha nekünk lenne nemzeti Pantheonunk, ott én készségesen helyet adnék gróf Andrássy Gyula akár országos költségen emelendő szobrának, mert a nemzeti elismerés ily közös szentélyében megférnek mindazok, a kik az életben egymással szembe szállva küzdöttek bár, de — ha különböző utakon is — a haza javára törekedtek. A halhatatlanság csarnokának küszöbén az ellentétek kiegyenlítődhetnek. Ámde idő előttinek, sőt veszélyes praecedensnek tartom, hogy akkor, a midőn még történei- ! műnk egyetlen kimagasló alakjának sem emeltünk közköltségen szobrot, a jelenkoriak közül egyet — ki elvégre is pártember volt — kiragadjunk, főleg akkor, a midőn még alkotása nem állotta ki I a íűzpróbát, a midőn az még mindig problematicus j értékkel bir. Mert bármiként is akarják önök a ; közösügyes alkut a tökély tetszetős mezébe buj- ! tatni, az még mint csak gyarló kísérlet és nem a nemzet által elfogadott bevégzett tény. A felett a jövő van hivatva dönteni, a jövő ítéletét pedig a jelen nem anticipálhatja a történelem verdictjét, az időelőtti dicsőítéssel, a jelen nem befolyásolhatja. Az ő jelszava az volt, hogy mindent megkaptunk. Mi és velünk 5 millió magyar azt mondja: hogy minden kellékét a függetlenségnek feladták. Az élet nekünk és nem neki ad igazat. A képviselőház a nemzet összeségének kifolyása lévén, nem hódolhat a particularismusnak, hisz ha pártemberek avagy vezérek bálványozása által elragadtatni engedhetné magát: akkor holnap eszébe juthatna valakinek indítványozni, hogy Tisza Kálmánnak, avagy a lyukas mogyorók hősének, vagy épen Móricz Pálnak, vagy Gajárinak emeljünk közköltségen ős Buda várában a Henczié mellé emlékszobrokat, mert hát a pártelfogultságnak nincsen logicája, túlkapásainak nincsen határa. Vájjon megengedhető-e, t. ház, hogy Deák Ferencz emlékét megsértsük az által, hogy a tanítványt a mester fölé helyezzük, hisz Deák halálakor senkinek sem jutott eszébe, hogy neki közköltségen emeljenek szobrot, megteremtették azt társadalmi utón, önkéntes közadakozásból. De különben sem szabad a történelmi sorrendet felforgatnunk, mert ha még pénzügyi helyzetünk megengedné is, hogy történelmünk kimagasló alakjait közköltségen emelt szobrokkal dicsőítsük: akkor is bizonyos logicai sorrendet kellene követnünk.Ez esetben csak későn következnék a sorrend a jelenkor jeleseire vagy felfujt nagyságaira, mert a nagy királyaink, fejedelmeink, nádoraink, hadvezéreink, főpapjaink, államférfiaink, tudósaink és költőink közül legalább is 200 olyat tudnék kijelölni, a kik előjoggal birnak. Kérdjék meg a pénzügyminister urat, hogy tud-e 200 ily szoborra 20 millió frtot juttatni? Ha igen: akkor a 20l-re talán én is hajlandó lennék megszavazni a költséget; de még akkor sem erre, mert ha a múlt teljes mellőzésével csak a jelenre gondolunk, még akkor is előbb bontakozik ki a halhatatlanság dicsfényének ragyogványából első ministerelnökünknek gróf Batthyány Lajosnak vértanúi óriás alakja, akinek, hogy emlékszoborral még nem fejezte ki a nemzet elismerését, az egyikét képezi legnagyobb mulasztásainknak, a mit első sorban kell helyrehoznunk. (Ugy van! a szélső baloldalon.) Azt könnyen lehetne tenni, ha a jelen javaslatban egyszerűen névcserét eszközölve gróf Andrássy Gyula helyett gróf Batthyány Lajos nevét iktatnók be. Kern adok be ez iránt indítványt, mert nem akarom történelmünk e szent martyrját, azon ministerelnökünket — ki meggyőződését és honszerelmét életével pecsételte meg — kitenni annak,