Képviselőházi napló, 1887. XVI. kötet • 1890. január 31–február 25.

Ülésnapok - 1887-328

154 328. országos ülés február í-én, pénteken. 1890. a melyek épen a szóban forgó visszaélések eltávolítását czélozták, hogy tehát a kormány maga szentesítette a visszaéléseket. Bocsánatot kérek őszinteségemért, de nem hallgathatom el, hogy szerintem nemcsak a kormány részéről, hanem itt is e t. házban sem részesül a kisbirtokos osztály, a szabad parasztrend abban a figyelemben, a melyet nagy jelentőségénél fogva kétségtelenül megérdemel. Hogyan volna különben megfejthető az a szomorú tény, hogy Erdélyből, a melynek tagadhatlanul és általános elismerés szerint oly áídott földje van és a hol túlnépesedésről csakugyan nem beszélhetünk, a kivándorlás Romániba és az utóbbi néhány év óta Észak-Amerikába mégis évről-évre szaporodik, még pedig épen a népességnek legstabilisabb rétegéből, tudniillik a földmivelést és marhatenyésztést űzők köréből. Százhúsz esztendeje telt el annak, hogy egy nevezetes férfi azt mondta: „pauvrepaysan,pauvre royaume ; pauvre royaume, pauvreroi" ez a tétel ma ép oly igaz, mint igaz volt ezelőtt 120 esztendővel; de ez a tétel mai napság nem meríti ki apaysan jelentőségét. Midőn Quesnay e szavakat mondta, a parasztrendnek csakis gazdasági jelentőségére gondolt és gondolhatott, mert alig képzelhette, hogy jöhet oly idő, a melyben ez osztály nemcsak tisztán gazdászati, hanem egyszersmind social-politikai tekintetből is a legnagyobb fontossággal fog birni. És csak sajnálni lehet, hogy azok a nagy igazságok, melyeket oly férfiak, mint Roscher Vilmos, Wagner Adolf, Stein Lörincz, Miaskowsky és mások hangoztattak, oly csekély visszhangra találnak az európai parlamentek termeiben. És, t. ház, ha ez a panasz egyebütt, más országokban is felhangzik, akkor mit mondjunk mi itt Magyarországon, a kik ma, 1890-ben, sok tekintben még ott sem állunk e téren, a hol állott Poroszország 181 l-ben, midőn kibocsátotta a hires „cultur-edict"-et. Hogy Poroszországban azóta mi történt e téren, utalt arra a közvetlenül előttem szólott Válly Árpád t. képviselő ur, midőn elősorolta azokat a törvényes és kormányintézkedéseket, melyek Poroszországban a hetvenes és nyolezvanas években tétettek. Biztosíthatom a t. földmívelési minister urat, hogy nem mondok sokat, ha azt állítom, hogy számos erdélyi községben az adó végrehajtóknak az utóbbi években sokkal kevesebb dolguk lett volna, ha a t. kormányt inkább practicus és kevésbé bureaucratieus szempontok vezérelték volna. Hogy a mezőgazdaságnak Magyarországon mennyi bajjal, mennyi viszontagsággal és nehézséggel kell megküzdenie a mai viszonyok között, ezt, sajnos, tapasztalásból tudja minden gazda, úgy a nagybirtokos, mint a középbirtokos, de egy sem tudja úgy, mint az a szegény, elhagyatott, tehetetlen kisbirtokos, ki az általános bajokon és mostoha viszonyokon kivül menthetlenül kivan szolgáltatva a mindenünnen rá leskelődő kizsákmányolásnak ; és elképzelhető, hogy mily elkeseredésnek kell erőt venni rajtok, midőn azt látják, hogy a kormány még azokon a bajokon sem segít, melyeken egy kis jóakarat mellett oly könnyen segíthetne. Azt hiszem, t. ház, eleget mondtam a tárgyról, hogy indokolva legyen a t. minister úrhoz intézett kérésem, hogy ne vonja vissza a mezőrendőrségről szóló törvényjavaslatot, hanem egyezzék bele, hogy annak alkotmányszerű tárgyalása mihaharább megtörténjék. A másik két tárgy, melyet ezúttal szóba hozni kívántam, a tagosítás és a birtokrendezés. A tagosítást é s a birtokrendezést tárgyazó törvények felett, t. ház, egész Erdélyben csak egy hang uralkodik : az ősrégi magyar földön, úgymint a székely földön és a szászföldön, az uri lakokban, mint a parasztházakban és a kunyhókban és ez az egyhangú ítélet ugy hangzik, hogy az említett törvények nemcsak alapjukban hibásak, mert eltévesztett elvi állásponton állanak, hanem részleteikben is nagyrészt czélszerfítlenek és hiányosak és hogy különösen az azok által behozott eljárás nemcsak tűrhetetlenül hosszadalmas és körülményes, hanem azon kivül oly felette költséges is, hogy a nevezett törvények, a midőn alkalmaztatnak, majdnem egészen elvesztik jótékony hatásukat. Azon kivül általános az a nézet, hogy azok a közegek, a melyek a törvény értelmében annak végrehajtásával meg vannak bizva, átlagosan nem felelnek meg feladatuknak. Azt hiszem, t. ház, hogy ha mindez való és igaz, a mint sajnálatosan meggyőződésem szerint is az, akkor alig lehet valamely törvényes intézkedés felett megsemmisítőbb ítéletet mondani s akkor elutasíthatatlan követelménynyé válik az illető törvényeknek haladéktalan megszüntetése és ívj törvényekkel való pótlása. T. ház! Legyen szabad e kedvezőtlen ítéletet röviden igazolnom s azután azon irányelveket előadnom, melyeknek alapján szerintem a szükséges reformokat e téren létesíteni kellene. (Halljuk !) Engedje meg azonban a t. ház, hogy türelmével visszaélve legelőször is (Halljuk! Halljuk!) lehető rövidséggel néhány tisztán elméleti megjegyzést bocsássak e végre előre. Nemcsak a birtokrendezés, hanem a tagosítás is, t. ház, felfogásom szerint nem egyéb, mint végső stádiuma, legalább egyelőre végső stádiuma azon nagy processusnak, a mely az európai jogrendben a telektulajdon terén századunkban végbe ment s mely processus voltaképen csak egy más, még jelentősebb s mélyebb világtörténelmi fejlődésnek kifolyását képezi, tudniillik a rendi társadalom átváltozásának állam-