Képviselőházi napló, 1887. XVI. kötet • 1890. január 31–február 25.
Ülésnapok - 1887-322
•22. orMáges ülés január 81-én, pénteken. 1890. 7 pedig hogy e tekintetben a dunántúli megyék egy részében a magyar nyelv kötelező oktatásáról már 10 évvel ezelőtt hozott törvény még ma sem termetté meg a maga üdvös gyümölcsét, azt részben saját tapasztalatomból, de más, teljes hitelt érdemlő egyének közlése nyomán is állíthatom. A dunántúli megyék egyikéhen lakó jó barátom p. o., kinek nyilatkozatára már hivatalos állásánál fogva is nagy súlyt kell fektetnem, csodálkozva említé előttem, hogy az illető megye nem magyar ajkú községeinek jó részében a fiatalabb nemzedék ama része, melyet a magyar nyelv kötelező oktatásáról hozott törvény még az iskolában ért, mely tehát kénytelen volt a magyar nyelv tanulásával foglalkozni, a nyelvet mindennek daczára oly silány mértékben birja, hogy p. o. tanúi minőségben a bíróság elé idéztetvén, csak tolmács segélyével képes a hozzá intézett kérdésekre felelni, Önkénytelenül felmerül tehát a kérdés : vájjon hogy állhat akkor nemzeti nyelvünk ügye a felvidéken, ha már Dunántúl isily panaszokkal találkozunk? Nekem, ki a minap is a t. minister ur működése feletti elismerésemnek adtam kifejezést, legkevésbé lehet szándékom e körülményből ellene fegyvert kovácsolni. Ellenkezőleg, meg vagyok győződve, hogy az általam felemlített bajok orvoslására a t. minister ur szintén meg fogja tenni a szükséges intézkedéseket. Azért az általam említet bajokra bátorkodom a t. minister ur becses figyelmét ismételten felhívni; szíveskedjék az általam felhozott állapotokra a megyei tanfelügyelőket különösen figyelmeztetni; ők most már a minister urnak czélszeríí rendelkezései folytán nem lévén kénytelenek annyi időt irodai munkára fordítani, a vegyes ajkú lakossággal bíró községek iskoláinak minél többszöri látogatásánál annál gondosabban vizsgálhatják, vájjon a tanítók gyakorlati és czélhoz vezető módon tanítják-e a magyar nyelvet úgy az elemi, valamint a vasárnapi ismétlő iskolákban. Ezeket elmondva, áttérek most már néhány dunántúli város elemi iskoláinak ügyére; remélve, hogy az igen t. minister ur az ezen kérdésben foglalt álláspontomat helyesnek és eorrectnek lesz szives elismerni. Panaszom, még pedig jogosult panaszom a következő: Az ország dunántúli kerületének néhány városában — lehet egyébiránt, hogy máshol is — az alkotmányos korszak 23. évében ma is állanak még fenn tisztán német tannyelvű elemi iskolák. Annál érthetetlenebb előttem ezen tarthatatlan állapot, mert az illető városok polgárságának igaz hazafisága úgy a múltban, mint jelenleg mindenkor a legkifogástalanabb volt, nem lehet tehát arról sem szó, hogy e városok polgárai nyelvünktől idegenkednének; ellenkezőleg, majdnem kivétel nélkül magyax dajkát bíznak meg gyermekeik felügyeletével, magyar cselédet fogadnak házukhoz és mindezt csak azon hazafias szándékkal teszik, hogy legelőször is magyarul tanuljanak meg gyermekeik beszélni. Meg is valósul a szülők dicséretes szándéka; a gyermekek játszva sajátítván el a magyar nyelvet, azt legszívesebben is beszélik ; azonban elérvén az iskolaköteles kort, a német tannyelvű iskola rövid idő alatt csskhamar tönkreteszi, lerontja mindazt, mit a szülők gondossága felépített. Az a kis soproni fiú vagy leányka, ki 6—7 éves koráig vagy csak magyarul, vagy főleg csak magyarul értett, az iskolában a legrövidebb idő alatt teljesen elnémetesedik. Hogy az ily szomorú változást azután mily nehéz ismét helyrehozni, azt felesleges hosszasabban bizonyítgatnom. Azonban nemcsak állami, de szerintem tanügyi szempontból is felette káros ezen most ecsetelt helyzet. Állami szempontból azért, mert az a fiú, a ki négy elemi osztály elvégzése után példának okáért iparos-tanonczczá válik, az a magyarságra nézve azért is teljesen elveszett, mert magyar nyelvi oktatásban soha sem részesül többé, minthogy a városi ismétlő-iskolában is német nyelven folynak az előadások; a tanulóknak ama része pedig, mely a középiskolába lép át, ez a rész valóságos nyelvészeti torturának vettetik alá, (Igás! Ügy van balfelöl) mert ezen tanulók — mint mondám — 6—7 éves korukig csak magyarul vagy főleg csak magyarul beszéltek — mire a német tannyelvű elemi iskolát elvégezték, azt majdnem tökéletesen elfelejtették és mire végre felmennek a magyar tmnyelvü középiskolába, akkor a tanárok velük a visszamagyarosítás nehéz munkáját újból kezdhetik; de fáradozásukkal nem mindig érhetnek czélt, mert akárhány olyan tanulót ismerek, kiből ezen nyelvi agyonkinzatás folytán utoljára a nyelvi érzék is teljesen kiveszvén, ha valahogyan elvégezte is a 8 osztályt, nem merte egyetemi tanulmányait magyar nyelven folytatni, attól félvén, hogy társai őt fogyatékos magyar beszéde miatt kigúnyolják; beiratkozott tehát a bécsi egyetemre és sok esetben többé hazájába vissza sem jött. 19 egykori gymnasiumi tanulótársaim közül, kikkel 1868-ban érettségi vizsgát tettem, ötöt tudnék megnevezni, kik a most elmondott okokból lettek bécsi egyetemi hallgatókká ós azután szerencsésen künn is maradt mind az öt. Én azt hiszem, t. ház, bebizonyítottam, hogy az általam ecsetelt állapot úgy tanügyi, valamint állami szempontból teljesen tarthatatlan. (Élénk helyeslés balfelöl.) Sokat irtak és beszéltek már erről. Sopronmegye hivatalos közlönyének sa magyarság érdé keiért mindig egyforma dicséretes bátorsággal és erélylyel küzdő „Sopron" czímtí lapnak derék szerkesztője is többször élénken ostorozta eme visszás állapotokat; kívüle és másokonkivüllladó Kálmán Vasmegye főispánja és főrendihási tag is a jogosoit méltatlankodás hangján szólott ezen
