Képviselőházi napló, 1887. XVI. kötet • 1890. január 31–február 25.

Ülésnapok - 1887-326

326. országos ülés febrnítr 5-én, szerdán. 1890. 107 dúsgazdag emberrel szemben megtévesztené azt az erkölesi alapot, melyen egy bírónak állani kell, midőn vizsgál, mert odahaza felesége, 3—4 gyer­meke éhezik, nincsen ezipője, hogy télen iskolába küldhesse? Ilyeneket magam is ismerek. És daczára annak, hogy évről-évre megújul a kérelem, hogy az igazságügyi kormányzat vegye tekintetbe e fehér rabszolgákat, a kiket 350 forinttal s itt értem a joggyakornokokat, az Írnokokat, a díj­nokokat és az aljegyzőket — fizet és még a mostani igazságügyministerünkben sem támadt az a gondo'at, hogy ezen szegény embereken segítsen és megélhetésüket lehetővé tegye és őket az állami intézmények iránt lelkesedésre költse és fel­villanyozza. Ép azért kell, hogy visszaemlékez­tessem a t. házat beszédem elején tett azon ki­jelentésemre, hogy e költségvetés nem felel meg a valóságnak és az igazságnak, mert nincs benne fülvéve az, hogy a törvényszékek és járásbíróságok mily jövedelmet hajtanak az országnak; mert ha ez benne volna és a t. ház látná, hogy az igazság­szolgáltafás az állam szervezetnek oly jövedel­mező ága, mely éveukint 7 — 8 millió forinttal többet ád, mint a mennyit rá adnak, akkor nem tűrné egy óráig sem, hogy Magyarországnak leg­felsőbb ítélőszéke oly nyomorult házban legyen, mint a Curia; nem tíírné azt, hogy a királyi tábla 5—6 házban legyen elszórva és hogy oly szobák­ban tanácskozik vagyonunk, életünk s mindenünk felett, hogy bizony egy községi jegyzőnek különb szobája van. Megvallom, t. ház, hogy akkor, midőn -<\z igazságügyminister urat a többség ministernek meghívta, lelkemben örvendeztem, mert azt hittem, hogy be fogja tölteni azon ürt, a melyet elődei oly betölthetetlennek látszónak hagytak; hanem már egy álló esztendeje, hogy minister, de idáig egyebet, mint a telekkönyvi betétek szerkesztéséről szóló törvény módosítását, várakozásom reményéből ki­bontakozva, nem láttam. Ismételve kérem a minister urat, hasson oda, hogy igazságszolgáltatásunk minél előbb oly niveaura emeltessék, hogy az európai államok között első sorban állhasson. Minthogy a telek­könyvi intézmény elvesztette törvényszéki jel­legét és ily ügyekben már egyes bírák intézked­nek, igen czélszeríí volna, ha a telekkönyvet min­den járásbíróságnak megaduók. A publicumnak az az érdeke, hogy telekkönyvét közel találhassa és ha már száz egynehány járásbíróságnak van telekkönyvi intézménye, miért ne legyen a többi­nél is. Kiváltságot adni nem lehet és valamint háromszor öt az tizenöt és nem húsz, azonképen minden járásbíróságnak meg kell adni a telek­könyvet, vagy mindegyiktől elvenni. De hogy az egyik kedvezményt élvezzen, a másik pedig csak annak terhét viselje: az sem a joggal, sem a mél­tányossággal össze nem egyeztethető. Panaszkodnak arról is, hogy a királyi táblán nagy a restantiák száma és hogy egyre kell szapo­rítani a táblai bírák számát. Nem itt a hiba; én rájöttem, hol van. (Sálijuk!) Kérdeztem egy uri embert, miért van az, hogy az egyik táblai biró annyit dolgozik, hogy majd belevész, a másik pedig alig végez hetenkint két-három darabot. Az az uri ember azt felelte: ott van a tanácselnök, meg amolyan elnök, a ki a bírákkal hasonrangú s a kinek nincs meg azon joga, hogy azt mond­hassa a bírónak : kérem a közügy érdekében, tessék dolgozni. Én ezt feleltem: de ott van a minister kezében a hatalom, hogy ily bíróval szemben érez­tesse a fegyelmi eljárás romboló hatalmát. Amily mértékben tisztelem azon bírókat, a kik híven tel­jesítik kötelességüket, ép oly mértékben rosszalom azokat, a kik hanyagok. Szükséges volna átdolgozni a kereskedelmi törvényt is és eltávolítani azon passusokat, melyek a nem jogász közönséget könnyen tévedésbe ejt­hetik, így például leszek bátor egy dolgot a t. ház figyelmébe ajánlani. Ha Péter főbérlő nálam, én, ha ő nem fizet, csak őt idéztethetem perbe, ő ellene foglaltathatok; ő kiadta azt albérbe, én lefoglaltatom a kalangyáját, az jön bele, hogy Péter ellen történt a foglalás — nekem arról nincs tudomásom, hogy albérlő is van, az pedig János — most csak egyet kell eonstatálni, hogy tulajdonképen nem a főbérlöé az a kalangya, hanem az albérlőé. És oda veszett a befizetett perköltség és én nem kapok egy krajezárt sem. Engedelmet kérek, a hol ez törvény által engedé­lyezve van ily nagy anyagi károkat okozni, hogy ezen változtatni kell, az a józan okosság elvéből folyik, mert nekem tulajdouképen mindegy, hogy Péteré-e vagy Pálé-e a rakomány, a kérdés csak az : a biztosítási végrehajtás megtörtént-e'? Ép igy van, t. ház, az életbiztosító társula­tokkal is. Méltóztassék elhinni, hogy sokan nem tudják, mily rettentő szabadalmat adott az életbiz­tosító bankoknak a törvényhozás, de hogy meg­adta, ezt annak kérem beszámítani, mert ezt a kereskedelmi törvényt a ház nem tárgyalta, hanem „en bloc" fogadta el. Lehetetlenség, hogy ha tár­gyalta volna, ezen 450 tagból álló parlamentben ne akadt volna senki, a ki felkiáltott volna: Hohó! itt nagy baj van, ezen változtatni kell! Eljön pél­dául hozzám az ügynök, látja, hogy jó egészség­ben és erőben vagyok, (Derültség) hogy nem készül még reám borulni a halál angyala, (Nagy derültség) rávesz engem, hogy biztosítsam élete­met egy bizonyos összegig. Alá kell vetnem maga­mat természetesen annak, hogy az intézet orvosa által megvizsgáltassam. Midőn az intézet orvosa kiadja azt a bizonyítványt, a vezérigazgatóság kiadja a bárczát és én fizetgetem a törlesztési járulékokat, fizetem 5 egész 10 évig, mig az életem tart. Halálom után elmennek örököseim (Derültség) 14*

Next

/
Oldalképek
Tartalom