Képviselőházi napló, 1887. XVI. kötet • 1890. január 31–február 25.

Ülésnapok - 1887-326

326. országos ülés febrnítr 5-én, szerdán. 1890. 107 dúsgazdag emberrel szemben megtévesztené azt az erkölesi alapot, melyen egy bírónak állani kell, midőn vizsgál, mert odahaza felesége, 3—4 gyermeke éhezik, nincsen ezipője, hogy télen iskolába küldhesse? Ilyeneket magam is ismerek. És daczára annak, hogy évről-évre megújul a kérelem, hogy az igazságügyi kormányzat vegye tekintetbe e fehér rabszolgákat, a kiket 350 forinttal s itt értem a joggyakornokokat, az Írnokokat, a díjnokokat és az aljegyzőket — fizet és még a mostani igazságügyministerünkben sem támadt az a gondo'at, hogy ezen szegény embereken segítsen és megélhetésüket lehetővé tegye és őket az állami intézmények iránt lelkesedésre költse és felvillanyozza. Ép azért kell, hogy visszaemlékeztessem a t. házat beszédem elején tett azon kijelentésemre, hogy e költségvetés nem felel meg a valóságnak és az igazságnak, mert nincs benne fülvéve az, hogy a törvényszékek és járásbíróságok mily jövedelmet hajtanak az országnak; mert ha ez benne volna és a t. ház látná, hogy az igazságszolgáltafás az állam szervezetnek oly jövedelmező ága, mely éveukint 7 — 8 millió forinttal többet ád, mint a mennyit rá adnak, akkor nem tűrné egy óráig sem, hogy Magyarországnak legfelsőbb ítélőszéke oly nyomorult házban legyen, mint a Curia; nem tíírné azt, hogy a királyi tábla 5—6 házban legyen elszórva és hogy oly szobákban tanácskozik vagyonunk, életünk s mindenünk felett, hogy bizony egy községi jegyzőnek különb szobája van. Megvallom, t. ház, hogy akkor, midőn -<\z igazságügyminister urat a többség ministernek meghívta, lelkemben örvendeztem, mert azt hittem, hogy be fogja tölteni azon ürt, a melyet elődei oly betölthetetlennek látszónak hagytak; hanem már egy álló esztendeje, hogy minister, de idáig egyebet, mint a telekkönyvi betétek szerkesztéséről szóló törvény módosítását, várakozásom reményéből kibontakozva, nem láttam. Ismételve kérem a minister urat, hasson oda, hogy igazságszolgáltatásunk minél előbb oly niveaura emeltessék, hogy az európai államok között első sorban állhasson. Minthogy a telekkönyvi intézmény elvesztette törvényszéki jellegét és ily ügyekben már egyes bírák intézkednek, igen czélszeríí volna, ha a telekkönyvet minden járásbíróságnak megaduók. A publicumnak az az érdeke, hogy telekkönyvét közel találhassa és ha már száz egynehány járásbíróságnak van telekkönyvi intézménye, miért ne legyen a többinél is. Kiváltságot adni nem lehet és valamint háromszor öt az tizenöt és nem húsz, azonképen minden járásbíróságnak meg kell adni a telekkönyvet, vagy mindegyiktől elvenni. De hogy az egyik kedvezményt élvezzen, a másik pedig csak annak terhét viselje: az sem a joggal, sem a méltányossággal össze nem egyeztethető. Panaszkodnak arról is, hogy a királyi táblán nagy a restantiák száma és hogy egyre kell szaporítani a táblai bírák számát. Nem itt a hiba; én rájöttem, hol van. (Sálijuk!) Kérdeztem egy uri embert, miért van az, hogy az egyik táblai biró annyit dolgozik, hogy majd belevész, a másik pedig alig végez hetenkint két-három darabot. Az az uri ember azt felelte: ott van a tanácselnök, meg amolyan elnök, a ki a bírákkal hasonrangú s a kinek nincs meg azon joga, hogy azt mondhassa a bírónak : kérem a közügy érdekében, tessék dolgozni. Én ezt feleltem: de ott van a minister kezében a hatalom, hogy ily bíróval szemben éreztesse a fegyelmi eljárás romboló hatalmát. Amily mértékben tisztelem azon bírókat, a kik híven teljesítik kötelességüket, ép oly mértékben rosszalom azokat, a kik hanyagok. Szükséges volna átdolgozni a kereskedelmi törvényt is és eltávolítani azon passusokat, melyek a nem jogász közönséget könnyen tévedésbe ejthetik, így például leszek bátor egy dolgot a t. ház figyelmébe ajánlani. Ha Péter főbérlő nálam, én, ha ő nem fizet, csak őt idéztethetem perbe, ő ellene foglaltathatok; ő kiadta azt albérbe, én lefoglaltatom a kalangyáját, az jön bele, hogy Péter ellen történt a foglalás — nekem arról nincs tudomásom, hogy albérlő is van, az pedig János — most csak egyet kell eonstatálni, hogy tulajdonképen nem a főbérlöé az a kalangya, hanem az albérlőé. És oda veszett a befizetett perköltség és én nem kapok egy krajezárt sem. Engedelmet kérek, a hol ez törvény által engedélyezve van ily nagy anyagi károkat okozni, hogy ezen változtatni kell, az a józan okosság elvéből folyik, mert nekem tulajdouképen mindegy, hogy Péteré-e vagy Pálé-e a rakomány, a kérdés csak az : a biztosítási végrehajtás megtörtént-e'? Ép igy van, t. ház, az életbiztosító társulatokkal is. Méltóztassék elhinni, hogy sokan nem tudják, mily rettentő szabadalmat adott az életbiztosító bankoknak a törvényhozás, de hogy megadta, ezt annak kérem beszámítani, mert ezt a kereskedelmi törvényt a ház nem tárgyalta, hanem „en bloc" fogadta el. Lehetetlenség, hogy ha tárgyalta volna, ezen 450 tagból álló parlamentben ne akadt volna senki, a ki felkiáltott volna: Hohó! itt nagy baj van, ezen változtatni kell! Eljön például hozzám az ügynök, látja, hogy jó egészségben és erőben vagyok, (Derültség) hogy nem készül még reám borulni a halál angyala, (Nagy derültség) rávesz engem, hogy biztosítsam életemet egy bizonyos összegig. Alá kell vetnem magamat természetesen annak, hogy az intézet orvosa által megvizsgáltassam. Midőn az intézet orvosa kiadja azt a bizonyítványt, a vezérigazgatóság kiadja a bárczát és én fizetgetem a törlesztési járulékokat, fizetem 5 egész 10 évig, mig az életem tart. Halálom után elmennek örököseim (Derültség) 14*