Képviselőházi napló, 1887. XV. kötet • 1889. deczember 9–1890. január 29.

Ülésnapok - 1887-309

809. országos ülés január 13-án, hétfőn 1890. m létén, ha jött is létre némely biztató kísérlet, mert azóta keletkezett néhány szövőgyár s a régiekből is többet czélszerííen alakítottak át; de valami lényeges fejlődés nem történt. Pedig a tőke nem hiányoznék hozzá, de mivel a tőketulajdonosok legnagyobb része műszaki tájékozottság híján van, a tőkét inkább alacsony kamatra pénzintézetekbe rakják be, olykor a megtorlódásig, vagy egyre kisebb jövedelmet hajtó fővárosi házakba és vidéki jószágokba fektetik, semhogy a textil gyáripar felé mozdítanák meg, a hol pedig értelmes berendezés mellett, nem sok idő multán jóval gyümölcsözőbbé válhatnék. Nagybirtoka főurainkban sincs meg az a hasznos igyekezet, mely a csehországi főrangúságot nagyobb gyár- és bányaipari munkásságra sarkalta, pedig amaz egy pár kivételes nagyurunk, kik ipari vállalkozást is űznek, gyarapodásukkal valóban serkentő példákul szolgálhatnának. (Igaz!) Különben is a földbirtok jövedelmezőségén, például a len, kender és a szintén alábbszállt gyapjútermelésen mi sem lendíthetne nagyobbat, mint a szövő-fonó ipar nagyobb fejlődése. De e fejlődésnek a mondottaknál ínég szélesb körű akadálya is van: a vevő, fogyasztó értelmiség káros előítélete. Nem tetszik, a mi hazai. Soknak szinte jól esik, ha külföldről hozathat olyan árúczikket is, például: majolikát, porczellánt, minőt csak olyan szépet és olcsóbban is kaphatna itthon. Hallottam egy kereskedőtől, hogy vevői ugyancsak fitymálva nézték az egyik alföldi városunkból került igen csinos és erős zsebkéseket, de mihelyt azokat angol czégtí dobozokba rakta, azonnal elkapkodták emeltebb áron is. (Derültség.) Nem hivatásunk szépítni, palástolgatni társadalmunk hibáit, sőt kötelességünk megmondani az igazat, ha kellemetlen is. Tény, hogy értelmiségünket nem minden irányban hevíti kellőleg a nemzeti önérzetesség, mely pedig olykor, politikai kérdésekben, már-már túltengésbe is esik. (ügy van! jobbról.) Az a politikai hazaszeretet, mely elődeinket oly sok áldozatkészségre és vitézségre lelkesíté, hogy annyi veszély s viszály közepett, is életteljes erőben maradhatott meg a magyar, a mai nemzedékeknek is bizonyára általános erénye. De az idő sokféle követelése a hazafiságot is szövevényesebbé, többoldalúvá tette. A boldogulásra ma már nem elég maga a politikai hazaszeretet; kell erős, nemzeti irányú culturai hazafiság is, mely nálunk csak az utolsó évtizedekben indult általánosbodásnak; s kell nemzetgazdasági hazafiság is, (Helyeslés jobbról.) mely ma még inkább csak a szakkörök elmélete, semmint az összes értelmiség üdvös gyakorlata. Negyvenöt évvel ezelőtt, midőn sem vasutunk, sem európai modernségünk nem volt, a magunk elszigetelt szűkköriíségében, jóval szélesb körben lángolt a magyar közgazdasági hazafiság, mely létrehozta a gyár- | alapító társaságot és a védegyletet, mely utóbbi ha el is téveszté az egymásután logikáját, mennyiben elébb kívánta a honi czikkek használását, semhogy ilyeneket bőven termelő gyárak fölállításáról gondoskodott volna s ekkép a „filius ante patrem" színében tűnhetik föl előttünk, mégis mindenesetre a közgazdasági nemzeties szellem igen élénk felbuzdulását bizonyítja. Arra kellene vállvetett erővel izgatnunk, hogy hasonló szellem hassa át a magyar társadalmat most is, midőn több eszközünk és tudásunk van a czél valósításához s a megindítandó törekvésnek természetesb medert és maradandóbb erőt is adhatunk. A nemzet erősítésére üdvösb volna az ilyen gyakorlati irányú izgatás, mint a viszonyaink köztelérhetlen ábrándok istápolása, vagy némely túlzott sérelmi panasznak meddő és mégis gyakran megújuló ingerültsége. (Helyeslés jobbról.) Bizonyos, hogy á mai világban, mely mindenben a Darwin tanainak igyekszik igazat adni, a fejlődésnek, a fenmaradásnak kevesebb biztosítéka az, a mit papíron, mint a mit életerőnkben birunk. Nao'v-Britannia rendkívül szilárd hatalmának is egyik fötényezöje lett a közgazdasági hazafiság folytonossága. Ott sem egyszerre szülemlett az, fölülről kellett ébreszteni. A tengerparti skótokra egy királyuk ráparancsolt, hogy hetenkiut kétszer halat egyenek, mert csak igy, a halászat kényszerével, kapathatta őket a tengerre, hogy aztán ivadékaikban szintén kitűnő hajósok, a nemzeti erősödés munkásai legyenek. Virágzó gyáripar nálunk sem fejlődhetik beavatkozó intézkedések és közgazdasági hazafiság nélkül. (Igaz! ügy van! jóbbfelől) A textil-ipar pedig, mely a nagy nemzeteknél sem verhetett könnyen és hamar mélyebb gyökereket, nagyobbmérvű állami segítséget is kíván. A túloldalon erre azt mondják: önálló vámterület kellene hozzá. Elismerem, t. uraim, hogy a gyönge, vagy alig létező iparágak fejlesztésére a mi államunk is legolcsóbban és egyszersmind nagyon nyomatékosan a vámvédelem támaszával járulhatna. Csakhogy viszonyaink közt ugyanakkor a vámterületi önállóság egy sokkal nagyobb és régibb közgazdasági ágat: a nyerstermelést béníthatná meg nagyon, jelenlegi biztos piaczok elvesztésével. Már pedig a létezőt a lehetőért koczkáztatni soha sem szabad, annyival kevésbé, mert köztapasztalás, hogy nálunk az iparosnak és kereskedőnek is csak akkor van igazi jó keresete, mikor a földmívelés jó esz • tendőt lát. Különben is a vámvédelem hiányáért lehet kárpótlást nyújtani az iparnak a szállítási tarifák kedvezményeiben. (Igazi Ugy van! jóbbfelől.) De hogy miben álljon az állam teendője, annak részletezése ma még időelőtti dolog volna. Műszaki erőknek, munkavezetőknek nagyobb számban képeztetése okvetlenül föladatai közé tartoznék. Azt