Képviselőházi napló, 1887. XIV. kötet • 1889. november 20–deczember 7.

Ülésnapok - 1887-302

328 302. orsiäges ülés deczember 6 án, pénteken. 1889. ban, a kik a mi törvénykezési közügyeinkkel foglalkoznak. (Igás! Ügy van! a bal- és szélsőbalon.) És ez igy van országszerte. De nem is csodálom, mert nagyon nehéz ám az ősi intézményektől elszokni ; én tehát kijelentem, t. ház, hogy tartozom az igazságnak azzal, hogy minden tekintetben kívánatos, hogy a felelős ministeri um minden tőle kitelhető hatalmi jogánál fogva — s ha még a törvényben meg nem adatott volna, adjon törvényjavaslatot, ez irányban én is megszavazom — hasson oda akár a községben, akár a pusztán, akár a városban, akár a törvényhatóságban, akár pedig a Tármegye közönségében — ha bűnös visszaéléseket tapasztal — mondom — minden erejével hasson oda, hogy ez megszüutettessék, a bűnös megbüntettessék; de azért a választási szabadságot ne szorítsa meg, mert ez által saját jól és éretten felfogott jövőjét koezkáztatná; mert ismétlem, a mint a vármegyei tisztikart kinevezi, többé azokon a padokon ennek a kormánynak többsége nem lesz soha. Most, t. képviselőház, áttérek a t. belügyminister ur iránt egy köszönetemnek kifejezésére (Halljuk ! Halljuk!) s ez abban találja indokolását, hogy a midőn én 1875-ben először szólaltam fel a parlamentben, abban a kellemetlen helyzetben voltam, megolvasva a többségnek és ennek a t. pártnak is felirati javaslatát, azokban láttam véghetetlen nagyszabású, kifelé ható és felfelé czélzó kifejezéseket, de nem találtam meg benne mindazokat, melyek a nemzetnek igazi szükségleteit képezik. Magam is felszólalván, előhoztam pedig ezt a szerencsétlen lelenezgyermekek ügyét és figyelmébe ajánlottam a t. kormánynak, hogy az ilyen jobb sorsra méltó szerelemgyermekek százával vesznek el évenkiut és ez által a nemzeti közerő pusztul. Akkor sokan mosolyogtak és áldom az isteni gondviselést, hogy nekem igazam volt; mert a t. kormány 14 esztendő múlva ugy látszik mégis belátta, hogy igazat beszéltem, mert saját kezébe veszi a iniciativát; csak kérem, hogy azután ne késsék és minél hamarább megoldja ezen kérdést, hogy ne kelljea többé, a mint ezen oldalról hallottam, Austriában 160.000 forintot és Prágába 60.000 forintot fizetnünk azon gyermekek neveléseért, a kik magyar honosoktól vették létüket és egyik helyen osztrák, másik helyen cseh szellemben neveltetnek. Midőn ezért köszönetet mondok, biztosítom a t. kormányt az iránt, hogy ha ilyen dolognak a a kezdeményezését veszi kezébe, nem talál ezen padokon egyetlen egy képviselőt sem, a ki neki elismeréssel ne adóznék. (Helyeslés a ssélső baloldalon.) Nagyon sajnálom azonban t. ház, hogy a mélyen t. belügyminister úr és a t. államtitkár úr nem nyilatkozott a választási törvény sorsa felől, mert ebben, t. képviselőház, annyi a tökéletlenség, annyi a kijátszhatásra fentartott . ajtó, hogy azok, a kik e választási törvényt kezelik, mindig a saját malmukra hajtják a vizet, még pedig nemcsak azon természetes lefolyásban, a melyben különben is odamehetne, hanem a más ember malmáról is. Szükségesnek tartom, mélyen t. képviselőház, felkérni a t. belügyminister urat, kivált pedig az általam különösen t. belügyi államtitkár urat, mint a kioek Erdélyben legutóbb mondott nagyhatású beszéde lelkemben örömöt fakasztott, iparkodjanak minél előbb a választási törvény átdolgozásával foglalkozni s abból mindazon pontokat száműzni, a melyek a nemzet polgárainak ezreit és ezreit fosztják megválasztási szabadságuktól és méltóztassék a magyar nemzeti genius érdekében egy étlen egy pontot felvenni és ez az egy pont az legyen : hogy Magyarországon a választási urnához csak azok járulhatnak, a kik természetes nagykorúságokat megérték s a kik irni, olvasni s magyarul beszélni tudnak. Többet használna evvel a t. államtitkár ur és a t. belügyminister ur a magyar nyelvnek, mint százezer professorral, mert méltóztassék elhinni, mindenkit bánt az, ha az urnához nem járulhat, ha nem mehet szavazni. Nem azt akarom én, hogy a tótok, szerbek vagy ráczok a maguk nyelvét elfelejtsék s azt ne beszéljék, a világért sem, én tőlem beszélhetnek akár tiz nyelvet, de mint állampolgároktól megkívánom tőlük, ha itt élni és halni akarnak, hogy az államhivatalos nyelvét is beszéljék. A világon nincsen cadentia hol oly országot lehetne látni, hogy lehet ember még itt Budapest körül is, a ki az állam hivatalos nyelvét nem érti. Ez csak a magyar nagylelkűsége folytán van meg nálunk, mely elhanyagolta legdrágább kincsének, a nemzeti nyelvnek a taníttatását. Továbbá ki kell fejeznem azt és bízom a t. államtitkár ur bölcsességében és azon ígéretében, melyet tett, midőn azt mondta, hogy inkább bukjék egy kormány, semhogy egy erkölcstelen többséget szerezzen — az isten is megáldja, hogy igy gondolkozott (Élénk derültség) — hogy a választási törvényből ki kell törülni és lehetetlenné tenni azt, hogy rá is gondoljon valaki, miszerint ha valaki nem fizette ki adóját április l5-éig,az a szavazati jogtól megfosztassék. Mert nincs a világon a törvénytelenségnél, az igazságosság megszegésénél csúnyább dolog. Ugyan mondja meg t. képviselő ur, van-e abban virtus, hogy valakitől, mert április íü-éig múlt évi adóját le nem fizette, a szavazati jogot elyeszik, április 16-án pedig jönnek a végrehajtók ugyanazon pénzért s elviszik a vagyonát. De ha gazdagsággal áldott meg az úristen, mit törődöm azzal, hogy mennyivel tartozom, megadom rendesen az adóösszeget és megkapom a szavazati jogomat. Engedelmet kérek, ezt sem a józan észszel, sem a természetes felfogással összeegyeztetni nem tudom